Finisszázs, 2014. december 6.

Sáros László György

Zárszó

 

A baj az, hogy az én életemben már nem várható,

pontosabban már legfeljebb csak várható,

hogy egy újabb kerek

Ybl évforduló bekövetkezzen.

Sokan, sokat dolgoztak ezért az évért.

Hogy legyen gazdag, szerteágazó, mint Ybl életműve.

Ha fel kéne sorolni mindazokat, akik ezért az ünnepért tettek,

talán ma haza se mennénk. Ezért a dolgot – engedelmükkel – meg sem kísérlem. De semmi értelme nem lenne az ittlétemnek, ha legalább egy nevet nem említenék. Egyetlen egyet.

Akkor most teszem.

Szmodits Júlia.

Idén Yblről sokat megtudhattunk. Meghökkentődhettünk. Rácsodálkozhattunk. Elragadtathattunk. Talán még irigykedhettünk is. Megerősödhettünk. Lehettünk elszánttá. Lehettünk büszkévé. Patriótává. Tehettünk elhatározásokat. „Ad abszurdum” fogadalmakat, amiket majd betartunk, vagy nem. Lehettünk kíváncsivá. És végösszességében persze lehetünk hálásak, hogy volt, aki ezt magára vállalta, aki ezt kötelességének érezte, aki egészségét nem kímélve vitte, húzta, nem engedte, foggal, körömmel kapaszkodva bele. Elérte azt, hogy az idei Ybl-díjakat a legméltóbb helyen, az Operaházban adják át.

Ybl „majdnem” születésnapján.

Én láttam azt a naptárt, amit tavaly már idénre teleírt.

Elképesztő.

És persze elégedetlen, mert szerinte sokkal többet kellett és lehetett volna. Miközben majd belehalt. De megtette.

Júlia.

Köszönjük szépen.

Köszönöm szépen.

Ezzel – szerepemnek megfelelve – az Ybl bicentenáriumi évet

ünnepélyesen bezárom.

Bocsánat, legyek up to date.

Ez már a finiszázs.

Júlia!

De mit csinál jövőre?

 

Budapest, 2014. december 6. Mikulás napja

 

Sáros László György