Buda Attila

A Károlyi családról

A Károlyiak, akik középkori okleveles emlékek bizonysága szerint az egyik legrégebbi eredetű magyar arisztokrata család tagjai, felmenőiket a honfoglalásig tudják nyomon követni. Ősi birtokaik Szatmár vármegyében voltak, Nagykároly (Carei) központtal – ahol azokat első foglalás útján szerezték, azaz királyi adományozás nélkül. A megyének ez a része a trianoni béke után Romániához került, ám az egykori tulajdonosok emlékét a helyiek ápolják; nagykárolyi kastélyuk, amely a XX. század közepéig a család tulajdonában volt, jelenlegi formájában is mutatós építészeti emlék, s a családdal kapcsolatos kiállításnak, valamint kulturális intézményeknek ad helyet, a közeli Kaplony (Căpleni) templomában pedig, amely családi temetkezési hely, az itt elhelyezettek végleges nyugvóhelyet találtak. A Kaplony-nemzetség a középkor folyamán több ágra oszlott, ezért több nemesi háznak lett közös ősévé, s a Károlyi-rokonság is összefonódott más – magyar és nem magyar – családokkal. A fennmaradt írásos emlékekben a Károlyi név a XIV. század elején olvasható először. Érdekesen módosult a századok alatt a családi címer. Eredetileg csupán egy fél lábon álló karvalyt ábrázolt a rajza, amely a másik, felemelt lábában egy szívet tartott. Később körülvették ezt egy, saját farkába harapó sárkánnyal, ami tulajdonképpen a Luxemburgi Zsigmond által alapított Sárkányos-rendet jelképezte, de használata fokozatosan elterjedt az arisztokrácia köreiben is. Amikor pedig a család grófi méltóságot kapott, akkor barokkos heraldikai kiegészítésekkel látták el a korábban használt címert.

A legendák ködébe vesző ősök katonás, erőszakos természetükkel az egész Szatmár környéki nép szemében félelmetesek voltak. Tartott tőlük az ellenség is, de hadilábon álltak a környékbeli nemességgel, még békeidőben is, kölcsönös birtokháborítási pereik hosszú évtizedek alatt értek véget. A család helyi jelentőségén túl az 1500-as évek végétől lett országosan ismert: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem első felesége ugyanis Károlyi-lány volt: Károlyi Zsuzsanna (1585–1622). Nagykárolyban ismerkedtek meg, és 1605 májusában Szatmáron esküdtek egymásnak örök hűséget. Károlyi Zsuzsanna jó házastárs, gondoskodó feleség volt, erről vallanak Bethlen Gábor iratai, melyekben magasztalta választottját – de levelezésük is ezt bizonyítja.

Károlyi Zsuzsanna kortársa volt Károlyi Mihály (1585–1626), aki II. Mátyás udvarában asztalnok volt, s ezért a szolgálatáért 1609-ben bárói rangot kapott. A három részre szakadt országban azonban a fejedelem bizalmát is bírta, mert Bethlen Gábor Szatmár vármegye főispánjává nevezte ki, s ebben a tisztében II. Ferdinánd, az új osztrák császár is megerősítette. (A megyei főispánságot később a család más tagjai, generációkon keresztül is, betöltötték.) Károlyi Mihálynak az országos hivatal megszerzése mellett volt még egy, a család további történetét meghatározó cselekedete: vallást váltott, reformátusból katolikus lett. Ennek a jelentős változásnak a hátterében állhattak a hit dolgai, az érvényesülés elősegítése, s tagadhatatlan az áttérésekben a kor szellemének hatása is. A katolizáció végeredményben kultúraváltást eredményezett, a személyes élet lehetőségeinek megsokszorozódását, egy nagyobb közösségbe való betagozódás lehetőségét.

A Károlyi család egyik legérdekesebb életű, ám legvitatottabb méltatású tagja Károlyi Sándor (1669–1743) volt. Már életében ellentmondásos érzések vették körül, halála után pedig a szélesebb közvélemény, s a történészek értékelése egyaránt megoszlott róla – egyszer árulót, másszor reálpolitikust látva benne. Amikor született, a Török Birodalom magyarországi hadállásai már erősen inogtak, de azért a karlócai béke megkötéséig még bőven volt része erőszakban és szenvedésben a Felvidéknek, Partiumnak és Erdélynek. A család, melynek birtokai e területek találkozásánál feküdtek, súlyos áldozatokat hozott, hogy azokat megvédje, a Nagykárolyban világra jött Károlyi Sándor gyermekkora is szakadatlan meneküléssel telt el.

Károlyi Sándor apja örökeként betöltötte Szatmár megye főispáni tisztét, s e közhivatal viselőjeként, de magánemberként is sok rombolással kellett szembenéznie: a török által támogatott tatár és kuruc hadak válogatás nélkül pusztítottak, nem kímélve az emberi életet és az anyagi javakat. A megye első embereként ő verte szét 1703-ban Dolhánál (Dovhe, Máramaros megye, Ukrajna) a II. Rákóczi Ferenc nevében fegyvert fogott kurucokat is – nyilvánvalóan ugyanolyan rablóbandának gondolta őket, mint amilyenekkel már korábban volt dolga. A sors fintora következtében ez év végén mégis felesküdött Rákóczira: mivel a bécsi udvar nem teljesítette a hadviselés terhei miatti adómérséklési kérését; mert meggyőződött arról, hogy a II. Rákóczi Ferenc vezette felkelés céljai között a hazaszeretet és a földművelő, jobbágynép sorsának megsegítése egyaránt szerepelt; mert birtokait és családját – melyek a hadműveleti területeken voltak – meg kellett védenie. A vezérlő fejedelem tábornokká, valamint egy lovasezred tulajdonosává nevezte ki, és személyes barátságával is megtisztelte. Károlyi Sándor gyorsan emelkedett a katonai ranglétrán, ügyes hadvezér volt –, emiatt sok irigyet szerzett a kurucok között is magának. A romhányi csata után azonban – melyet bár mindkét fél győzelemként könyvelt el, a kurucokra nézve mégis felért egy vereséggel, hiszen a felvidéki városokkal nem tudtak összeköttetést teremteni –, Károlyi Sándor megegyezésre törekedett, látva, hogy a további harcok csak az ország kivérezését szolgálják, s engedmények szerzésére is a legmegfelelőbbnek találta a pillanatnyi helyzetet és időpontot. A békét 1711. április végén Szatmáron kötötték meg, s május elsején a kuruc hadak a majtényi síkon letették a fegyvert.

Szolgálataiért 1712 áprilisában elnyerte a grófi címet, s mind III. Károly, mind Mária Terézia udvarában megbecsült személyiség volt. A harcok befejeztével megnyílt lehetőségeket jótékony célokra is felhasználta: állásait következetesen és határozottan az üldözött kurucok javára fordította, számtalan külföldi bujdosó számára tette lehetővé a hazatérési engedély megszerzését, s segélyezte a rászorulókat. Jelentős összegeket fordított karitatív intézetek, iskolák anyagi alapjainak megteremtésére, jobbágyai megsegítésére. Nagykárolyban a piaristák temploma és rendháza, a szegények kórháza, Pesten a klarisszák zárdája, a nyírbátori és a miskolci minoriták rendháza, a majtényi (Majcichov, Szlovákia), csengeri, kaplonyi, erdődi (Ardud, Románia) és más templomok, valamint iskolák neki köszönhetik létüket.

A Rákóczi-szabadságharc utáni korszakot a magyar történetírás és közfelfogás egy időben a „nemzetietlenség százada”-ként határozta meg. Bár bizonyos kuruc és protestáns hagyományok felől találónak látszik ez a megállapítás, a XVIII. században mégsem csupán a magyarság nemzeti jellegzetességeitől való megfosztása zajlott, hanem a török birodalom délre szorulásával, a korábbi századokénál nyugalmasabb korszakban, megkezdődhetett az ország gazdaságának regenerálása, a felzárkózás kísérlete. Újkori történelmünk első modernizációját elősegítette az is, hogy az osztrák és a magyar arisztokrácia felfogásában egyaránt tért nyert a konfrontációval szemben a megegyezés, saját politikai és gazdasági helyzetük megszilárdításának vágya. A béke, a gazdasági fejlődés Magyarország gyarapodását, és kultúrája megújulásának lehetőségét hozta meg, természetesen nem mindenkinek, és a Habsburg Birodalmon belül, ami újabb, egy századdal később konfrontálódó ellentmondások kialakulását okozta. A Károlyiak XVIII. századi története a kötelességtudó közhivatali állás viselésének, és a birtokairól józanul gondoskodó tevékenységnek harmonikus egységét mutatja: életük középpontjában a haza szolgálata, a hit fenntartása és evvel párhuzamosan a műveltség terjesztése állt, a rendelkezésükre álló feltételek mellett; a család tagjai más arisztokratáktól eltérően tudták, hogy saját birtokaik is a szülőföld részei, s ennek megfelelően gazdálkodtak rajtuk.

Károlyi Sándor fia, Károlyi Ferenc (1705–1758) gondos nevelésben részesült, bár születésekor még javában tartott a Rákóczi-szabadságharc. A szatmári béke után azonban huzamosan apja közelében maradt, aki 1712-ben elvitte a pozsonyi diétára, hogy ismerkedjen a közszolgálattal, s ugyanakkor a nagyszombati egyetemen is elkezdte tanulmányait. 1721-ben Szatmár vármegye főispánjává nevezték ki, stúdiumait ezután Nagykárolyban folytatta: a piaristáktól bölcseletet tanult. Az 1730-as évek végén az apja által fölszerelt lovasezred tulajdonosa lett, s több hadjáratban vett részt, lovassági tábornok, altábornagy, majd a Tiszán inneni részek főparancsnoka lett. Katonai pályájának legmagasabb állomását 1748-ban érte el, amikor Mária Terézia összes lovasezredének vezetője lett. Emellett azonban a polgári életben is előrehaladt, a hétszemélyes tábla közbírája volt, a császári udvarban pedig valóságos belső titkos tanácsosi és főasztalmesteri címet kapott. Közpályája mellett nagy gondot fordított birtokaira is, a török által elpusztított Nyíregyházát például ő telepíttette újra. Mivel a budai és kassai nyomdák Szatmártól messze voltak, az 1750-es évek közepén Nagykárolyban nyomdát alapított, ahol a gazdasági iratoktól a tudományos művekig különböző kiadványok készültek.

Károlyi Ferenc fia, Károlyi Antal (1732–1791) szintén katonaként kezdte: őrnagy volt apja lovasezredében, majd Esterházy József gyalogezredében szolgált, s egy ütközetben súlyosan meg is sebesült. 1757-ben feleségül vette báró Harruckern Jozefát, akivel hozományul hatalmas birtokokat kapott Békés és Csongrád megyékben, evvel ő lett a családi vagyon legnagyobb gyarapítója. Örökségét is jól kamatoztatta, és számára fontos célok szolgálatába állította. Pénzt adományozott várak és erődítmények kijavítására, a pozsonyi nemesiskolára, a porosz háború kitörésekor pedig száz huszár felszerelését fizette ki. Terményeivel segítette a nagybányai bányahivatalt, részt vett a Tisza és északi mellékfolyóinak szabályozásában, s lecsapoltatta az ecsedi lápot. Iskolákat, templomokat építtetett, szegény tanulókat segített, tudósokat pártolt, öt évig a nagyváradi (Oradea, Románia) és az ungvári (Uzshorod, Ukrajna) kerületi iskolák főigazgatója volt. Az ő élete alatt érte el fénykorát a nagykárolyi nyomda. Károlyi Antalt is elismerte a bécsi udvar, fővezéri helyettes, valóságos belső titkos tanácsos, királyi főasztalnokmester, a bécsi magyar testőrség kapitánya és táborszernagy lett, az aranygyapjas rend vitézeként halt meg.

A család XVIII. században élt, utolsó tagja, Károlyi József (1768–1803) rövid életű volt. Mária Terézia még gyermekkorában kinevezte Békés vármegye adminisztrátorává. Alsóbb iskoláit Vácott, jogi tanulmányait pedig Pesten és Bécsben végezte el. 1789-ben királyi kamarás lett, s a Helytartó Tanács titoknoka. II. József halála után ő vezette a Szatmár megyei bandériumot Bécsbe. 1794-ben beiktatták Szatmár megye főispáni székébe, egy évvel később ő irányította a megye nemesi felkelő seregét, a napóleoni háborúk idején pedig öt megye felkelő nemes seregének parancsolt. Saját költségén 555 újoncot állított, s a hadikiadásokra 124 000 forintot küldött a hadseregnek. Sokat áldozott egyházi iskolákra és tanítókra: a poroszlói, nagymajtényi (Moftinu Mare, Románia) templomot ő emeltette; a nagykárolyi kastélyt pedig teljesen átépíttette. Itt az ízlésváltozás a kertben is tetten érhető volt: a korábban francia stílusú növényzetet ugyanis angolkertté alakíttatta. A mezőgazdasági termelés fontossága mellett felismerte az ipar egyre növekvő nemzetgazdasági szerepét is: Szatmár megyei birtokán a zelestyei üveggyárat felújíttatta, mesterszállót és vendégfogadót építtetve mellé. Gyors és korai halálát párbaj okozta.

Míg az előző évtizedekben a Károlyi családot sokszor fenyegette a magszakadás veszélye, Károlyi Józsefnek három fia és négy leánya is megérte a felnőttkort. Halála előtt tett végrendeletében feleségének, Waldstein-Wartenberg Erzsébetnek meghagyta, hogy gyermekeit Magyarországon, magyar szellemben nevelje fel. Evvel a nemzetietlennek tartott időszak végén a család élete visszakapcsolódott a szülőföldhöz, melytől valójában sohasem szakadt el.

Az anya, aki férje halálakor éppen néhány évvel haladta csak túl harmincadik évét, sietett teljesíteni ezt a kívánságot: immár családfőként fordult figyelme a magyarországi birtokok felé, hiszen tudta, gyermekeinek felnőve evvel kell majd gazdálkodniuk, s a fóti gazdaságot is azért vette meg, mert közel feküdt az egyre inkább fővárossá váló Pest-Budához, ahol a Károlyiak országos hivatalai központosultak. A gyerekek oktatását is hamar megkezdte, még Bécsben családi keretek között, magyar nyelven, piarista atyák fennhatósága alatt. Amikor aztán a család 1808-ban elhagyta Bécset, az apai kívánság óhatatlanul felerősödött a környezet hatására. Az azonos családi szocializáció és a hasonló társadalmi elvárások következtében a három fiú életének alakulása egyformán kezdődött: a házi neveltetés befejeztével a pesti piarista gimnázium diákjai, azután pedig a pesti jogi kar hallgatói lettek. Egyetemi éveiket mindhárman latin nyelvű disszertációkkal fejezték be, majd a szükséges katonai kötelezettségeknek tettek eleget: István (1797–1881) a Liechstenstein-, György (1802–1877) a Würtenberg-huszárezrednél. Hogy Lajos (1793–1863) hol szolgált, azt pontosan nem lehet tudni, az ő életében a katonáskodásra csupán az a hiátus utal, ami egyetemi éveinek vége és közpályájának kezdete között található. Ő fejezte be ezt egyébként a leghamarabb, hogy a magyar udvari kancelláriánál vállaljon hivatalt, az állami foglalkozást azonban hamarosan felcserélte a megyei élettel: először Pest megyei aljegyző volt, majd 1830-tól Csongrád megye főispáni helytartója. Ezalatt testvérei külföldi szokásokkal és példákkal ismerkedtek.

István, a legidősebb a katonaév leteltével diplomáciai pályára lépett, és Párizsban az Osztrák Császárság katonai attaséja lett. György a legfiatalabb hosszabb időt töltött a huszárok között, miközben a ranglétrán is egyre feljebb lépett. A Hessen-Homburg huszárezredben együtt szolgált gróf Széchenyi Istvánnal, itt kötöttek meleg barátságot egymással. 1823 végén azonban idősebb bátyjához hasonlóan ő is lemondott a katonai pályáról, visszavonult birtokaira, és franciául, angolul kezdett tanulni.

Amikor 1827-ben György is elérte a nagykorúságot, az addig együtt kezelt, nagyterületű és több helyen lévő Károlyi-örökséget a három fiú szétosztotta egymás közt. E birtokrendezésről általánosságban azt lehet elmondani, hogy a felvidéki birtokok Lajosnak, a délalföldiek egy része, valamint Parád és Nagykároly környéke Györgynek, míg a fóti gazdaság, a délalföldi birtokok másik része és Füzérradvány pedig Istvánnak jutottak. A közös terhek viselésére meghagytak együttesen kezelt birtokrészeket, s voltak házaik Budapesten is. Ezek közül a Károlyi-palota, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épülete közismert, de a Zöldfa utcában (ma: Veres Pálné utca), az Üllői úton, a Szentkirályi utcában, később a Reviczky utcában is egyaránt voltak házaik. A birtokmegosztással lehetővé vált, hogy mindhárman, önálló családfővé válva, saját tulajdonuk igazgatása révén gyümölcsöztethessék azokat, s részt vegyenek a reformkor politikai és kulturális küzdelmeiben.

A testvérek az őket ért kihívásokra egyes kérdésekben hasonlóan, azonosan, más kérdésekben azonban különbözőképpen reagáltak, másként ítélve meg a gazdálkodás és másként a politika ügyeit. Amiben egyetértettek, az elsősorban az előbbi volt. Látták ugyanis a robotra és az allodiális birtokra épülő mezőgazdaság életképtelenségét, korszerű termelésre való alkalmatlanságát, s a saját birtokaikkal kapcsolatos reformokat összekötötték az ország sorsával. Ennek megfelelően a felosztás utáni első ténykedésük az volt, hogy örökölt részükön különféle beruházásokat valósítottak meg, vagy a már korábban elkezdetteket folytatták. Először is közvetlen lakóhelyüket hozták rendbe, ennek köszönhető a fóti, a tótmegyeri (Palárikovo, Szlovákia) és a fehérvárcsurgói kastélyok régebbi épületeinek felújítása. E két utóbbi egyébként Lajos és György kedves nyári tartózkodási helye volt, a legidősebb testvér István ilyennel azért nem rendelkezett, mivel Fót egyszerre a főváros közelében is volt, és nyári tartózkodási helynek is tökéletesen megfelelt. Az épületek mellett, melyekben fontos és központi szerepet kapott a könyvtár, s a különféle műtárgyakat tartalmazó galéria, valamint a házi kápolna, nagy gondot fordítottak azok környezetére is. Ahol szükséges volt, ott kártalanítás útján megvették a túl közel fekvő mástulajdonú házakat, amelyeket lebontva, a meglévő kerteket nagy területűvé egészítették ki. Míg a XVII.–XVIII. században a magyar kertművészet a túlnyomórészt szabályozott formákat alkalmazó francia mintákat követte (lásd például Eszterháza, Kismarton/Eisenstadt, Keszthely stb.), addig a XIX. század elejére megváltozott az ízlés, pontosabban más példák is hatni kezdtek: a Károlyiak az előbb említett kastélyaik parkjait az angol kertideál nyomán átalakíttatták, messzemenően figyelembe véve a meglévő adottságokat: patakocskákat, tavakat, különlegesen nőtt sövényeket, fákat, s csupán a legminimálisabban avatkoztak be az egyébként szabott rend szerint ültetett növényzet növekedésébe. A három fiútestvér közül különösen István sugalmazó és pártoló tevékenysége jelentős, aki mind a fóti birtokközpont, mind a hozzá tartozó káposztásmegyeri földterület működtetésének, fejlesztésének elősegítője volt; többek között a Duna melletti földterületen kialakuló új település, a mai Újpest egyik alapítójaként tisztelheti, s a Fóti Gyermekközpont méltán viseli ma nevét, emlékezve az elesetteket és rászorultakat anyagilag is segítő tevékenységére.

Lakóhelyeik rendbehozatala mellett tágabb környezetük, gazdaságaik fellendítésére is nagy gondot fordítottak. E tevékenységük két részre osztható: a feltételek megteremtésére és a gazdaságosnak mutatkozó művelési ágak pártolására. A testvérek tudták, hogy bármilyen fejlődés legfontosabb része a világra és önmagára reflektáló ember, ennek következtében szinte egyedülálló módon megbecsülték uradalmi tisztjeiket, s inspirálták őket munkájuk eredményes elvégzésében. Először is értelmes és hűséges embereket kerestek, s igyekeztek is őket megtartani. Felügyelő főhivatalnokul külföldi példákat látott, tágas látókörű, jelesebb személyeket fogadtak fel. Gazdatiszti százalékoltatási rendszert vezettek be, evvel erősen érdekeltté tették őket anélkül, hogy ezt az érdeket nekik másokkal szemben is kellett volna érvényesíteniük. Nagy jelentősége volt az apjuktól, Károlyi Józseftől örökölt nyugdíjaztatási szisztéma megtartásának és továbbfejlesztésének, mert evvel az uradalmi alkalmazottakat jövőjük biztosítása segítségével nyerték meg. A testvérek kötelezték magukat a szolgálatukban állók özvegyeinek és árváinak, később a gazdatisztek és a cselédek nyugdíjának fedezésére is. Ugyanígy példát mutattak az egyéni gondosságban: sokszor látogatták meg a távol fekvő birtokrészeket, személyes jelenlétükkel, ha nem is felügyeltek (mert ezt meghagyták jószágkormányzóiknak), de irányították az éppen esedékes munkákat. Hivatalnokaik ellátása mellett pedig nagy figyelemmel kísérték jobbágyaik életét: Károlyi Lajos mágocsi gazdaságában (Csongrád megye) saját költségén iskolát tartott fenn a cselédek gyermekei számára, Csomádon (Pest megye) viszont Károlyi István az akkori elnevezés szerinti tótok, a mai szlovákok gyermekeinek létesített nemzeti iskolát. Az örökváltságot is, ha a közös megegyezésre lehetőség nyílt, már évekkel 1848 előtt megadták nekik, például György gróf Szentesnek, vagy másik példaként elég ismét István gróf káposztásmegyeri telepítésére utalni: az 1838-as nagy pesti árvíz után, hogy a főváros lakóin segítsen, kedvezményekkel ösztönözte a Duna melletti területen való letelepedést.

A grófok az eredményes munkavégzéshez szükséges emberi viszonyok megteremtése mellett, jelentős átalakításokat hajtottak végre a tényleges gazdálkodásban is. A korábban haszonbérbe adott birtokokat fokozatosan visszavették, önálló gazdaságokat hoztak létre, a robotmunkát igaerőre cserélték fel, a különböző művelési területeket elkülönítették egymástól, nagyarányú majorépítésbe, pálinkaházak, mészárszékek, svájceriák (tehénistállók) és juhhodályok létesítésébe kezdtek. Utóbbi mindhárom gazdaságban az állattenyésztés jelentős része volt, törzskönyvezett tenyészeteik voltak, de komoly sertéscsordákkal is rendelkeztek. Néhány példa: a Csongrád megyében lévő derekegyházi pusztán mindhárom testvérnek nagy juhnyájai voltak, Farkasdon (Vlčany, Szlovákia) és Tótmegyeren (mindkettő Nyitra megyében) Károlyi Lajosnak spanyol birkanyája, Gyálon (Pest megye) és a Hódmezővásárhely melletti ördöngösi pusztán Károlyi Istvánnak törzskönyvezett birkái, Kompolton (Heves megye) pedig Károlyi Györgynek nevezetes marha-, ló- és juhtenyészete volt. A nagykárolyi ménest 1828-ban György gróf alapította. Ahol lehetett, kapcsolatot kerestek az ipari termeléssel is, vízimalmokat építtettek, mezőgazdasági terményeiket szeszgyárakkal, ser- és olajgyárakkal, gőzmalmokkal közösen dolgozták fel. Nagysurányban (Šurany, Szlovákia, Nyitra megye), ami Károlyi Lajos tulajdona volt, 1835-ben kezdett működni az első gőzmalom, s 1854-ben a korszerű termelési viszonyokat megvalósító cukorgyár. Károlyi György a Pesti Cukorfinomító és Cukorgyár elnöke volt, az Első Magyar Biztosító Társaság alapítója. Ipari vállalkozásai közül a nagymuzsalyi (Muzsijeve, Bereg megye, Ukrajna) timsó- és a parádi üveggyár volt jelentős. Előbbit 1808-ban, utóbbit a XVIII. század elején, még az előző tulajdonosok alapították. A három testvér érdekelt volt a gyors és biztos szállításban, emiatt pártolták a vasúthálózat fejlesztését, valamint a folyóvizek szabályozását. Mindez a tevékenység feltételezte a fejlesztésekhez szükséges pénzek pontos kiszolgálását, a tőkebevitelt –, amit mindhárman meg is tettek. A különféle javítások, újítások, állatnemesítések, számtalan termelőberendezés megvásárolása és alkalmazása, épületek emelése és kísérletezések következtében birtokaik nagyfokú jövedelemtermelést produkáltak, a legsikeresebb ebben Károlyi Lajos volt.

A gazdálkodás pártolását és fejlesztését azonban az egész országra kiterjesztették. Károlyi Lajos már 1826-ban Pozsonyban tagja lett a Magyar Gazdasági Egyesület elődjének, s annak alapítói között mindhárom testvér szerepelt, sőt a következő évtizedekben egymás után betöltötték annak elnöki tisztét is. Az egyesület működését alapítványokkal segítették, Károlyi Lajos Rohoncon (Rechnitz, egykor Vas megye, ma Ausztria, Oberwart) gazdasági tanintézetet alapított; Károlyi István pedig a rákospalotai vasútállomás mellett felajánlott egy telket, ahol kísérleti helyet és majoros gazdákat képző intézetet hoztak létre. A lóversenyzést is azért támogatták többek között, mert azt remélték, hogy ily módon az arisztokrácia tagjai között is terjeszteni tudják az okszerű gazdálkodás gondolatát. A reformkorban Üllői úti telkükön lovardát is tartottak, s a Nemzeti Múzeum mögötti Károlyi-palota mellett, a hajdani Ötpacsirta utcában (ma: Pollack Mihály tér) nyitotta meg kapuit 1858 elején a Nemzeti Lovarda. Emellett minden alkalmat megragadtak az általuk helyesnek vélt módszerek terjesztésére –, így például 1860-ban Lajos gróf birtokán Tótmegyeren ekésversenyt rendeztek, sok résztvevő jelenlétében. Ugyanő végrendeletében 50 000 forintos alapítványt tett egy magyar alapon és magyar szellemben nevelő felső gazdasági tanintézet létrehozatalára.

A gazdasággal szemben a politika terén azonban különböző utakat jártak. Az előbbiben sikeresebb Károlyi Lajos ezen a téren sokkal konzervatívabb és a Habsburgokhoz lojálisabb volt, mint testvérei. Ebben őt nyilván felesége is befolyásolta, akinek révén Metternich sógora lett. De azért a konzervativizmust hazafias érzülettel fogta fel, a közteherviselést és a birtokszabadságot ő is szükségesnek tartotta, – ám politikai jellegű mozgalmakat nem pártolt, az ellenállásról nem is beszélve. Ha a függetlenség és az alkotmányosság szempontjából ez a vélekedés elutasítható is, azért figyelembe kell venni, hogy egy termelő gazdaságot működtetni is kell, huzamosan és egyenletesen, ez a feltétele a jövedelemszerző képességnek; politikai jelszavakkal és fedezet nélküli, deklarált értékű pénzzel viszont, mégoly magasztos eszméket is nehéz megvalósítani. A negyvenes évek elején először Abaúj megye, majd Nyitra megye főispánja volt. Főispánságát az első felelős magyar minisztérium alatt is megtartotta, de visszahúzódott és semmiféle kezdeményezésben nem vett részt. Ugyanakkor nem helyeselte a magyar alkotmány eltörlését sem, vagyis a hazaszeretetet össze tudta egyeztetni az államforma és az uralom változtathatatlanságával. 1849-ben Bécs felé tartó útja közben a komáromi várból kicsapó huszárok elfogták, s Klapka fogságba vetette; e ténynek pikantériáját az szolgáltatja, hogy Komárom védői között ott volt unokaöccse is, István fia, Károlyi Sándor. Klapka végül a szabadon bocsátás miatt a várba elzarándokolt gróf Zichy Karolin kérésére engedte el –, e hölgy Károlyi György felesége, ennélfogva pedig Károlyi Lajos sógornője volt. Világos után Károlyi Lajos felajánlotta szolgálatait I. Ferenc Józsefnek, de az udvar nem nagyon élt evvel, csupán a legidősebb testvér börtönbüntetése alatt annak birtokait felügyeltette vele, pontosabban zárgondnoka lett, hogy a büntetés összegét minél hamarabb előteremtse. Mivel azonban ezt a feladatot csak vonakodva végezte el és inkább (érthetően) fedezte a bebörtönzöttet, s udvarhűsége ellenére sem értett egyet a szabadságharc utáni Habsburg-kormányzás eszközeivel, Párizsba távozott, s csak a villafrancai béke után jött ismét vissza Magyarországra.

György, a legfiatalabb sokkal aktívabban vett részt már a reformkori mozgalmakban is és a forradalomban is. Miután megvált a katonai pályától egyfelől hosszabb utazásokat tett Nyugat-Európában és a Közel-Keleten, s egyik útján gróf Széchenyi Istvánnal együtt Németországba s Angliába utazott. Elvbarátságuk, ahogyan szó volt már róla, a közös katonáskodás alatt kezdődött, majd az országgyűlésben folytatódott: 1825-ben, Pozsonyban, a legnagyobb magyar által letett Magyar Tudományos Akadémia alapjához Károlyi György azonnal 40 000 ezüstforinttal csatlakozott. Barátja révén befolyásos szerepe volt a Lánchíd építésében és a dunai gőzhajótársaság alapításában. György grófot 1830-ban is megválasztották Szatmár megye országgyűlési követévé, részt vett az országgyűlésen, szoros kapcsolatban állt Kölcsey Ferenccel, aki verssel üdvözölte beiktatását. Két évvel később Károlyi Györgyöt a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta. A felsőház tagjaként szinte minden reformkori országgyűlésen részt vett. Pozsonyban ismerte meg feleségét, a már előbb említett Zichy Karolinát is, és ott házasodtak össze. A harmincas/negyvenes évek fordulóján először Csongrád megye főispáni helytartója, majd Békés megye főispánja lett. 1848-ban ismét Szatmár megye főispánja volt, s ilyen minőségben vett részt szeptemberig az országgyűlésen. Közemberként a nemzetőrség tagja lett, de októbertől kezdve, amikor Bécsben felfüggesztették a magyar alkotmányosságot, ő is visszahúzódott. 1849-ben pesti palotájában tartózkodott, amit Windisch-Grätz és később Haynau is saját rezidenciájának tekintett. Károlyi György nyár közepén családjával együtt Fehérvárcsurgóra ment, augusztusban azonban letartóztatták, és az Újépületbe szállították. Egy hónap múlva elengedték ugyan, de Pestet el kellett hagynia, és nagy összegű pénzbírságra ítélték.

Az 1849-es év folyamán, más-más okok miatt, de mindhárom testvér kegyvesztett lett. A viszonyok némi normalizálása után, mivel a politikai életben való részvételről szó sem lehetett, a kultúra felé fordultak, – ami egyébként tevékenységükben nem volt új tényező, csupán azért lehet feltűnő, mert ekkor számukra más terep nem maradt. Ebben az időszakban nőtt meg az általuk tett alapítványok száma, melyek a legkülönbözőbb célokat foglalták magukba az állattenyésztés fejlesztése és tangazdaságok létesítésétől, a szabadságharc rokkantjainak és özvegyeinek segítéséig, írók és művészek pártolásától a különböző intézmények anyagi támogatásáig. Hármuk közül a legtöbbet Károlyi István tette, amit egyszerűen és magától értetődően a fóti templomra való utalással lehet érzékeltetni. Kastélyában galériát is létesített, ahol híres festményeket őrzött: Munkácsi Mihály Tépéscsinálók című képét, Lotz Károly, Mednyánszky László, Barabás Miklós, Ligeti Antal, idősebb Markó Károly és mások kiváló műveit. Ligeti Antalnak, aki nagykárolyi születésű, tehát földi volt, éveken keresztül biztosította itáliai és közel-keleti tartózkodását, hogy képezhesse magát. Károlyi István a festészet mellett nagy figyelmet szentelt az írók gondjainak enyhítésére: az Írói Segélyegylet egyik alapítója volt, Gyulaival, Eötvössel együtt ténykedett a szegény sorsú írók felkarolásában. Egyik első segélyezettjeik Vörösmarty Mihály árvái és Garay János voltak. Nem feledkezett el a vallásról és az egyházról sem: haláláig a Szent István Társaság elnöke volt, de részt vett az elsősorban Bukovinában élő magyarok támogatására létrehozott Szent László Társaságban is. Hitéletében liberális volt, ebben a francia liberális katolikusokat követte: felfogásában a szabadság és a vallás fogalmai kiegészítették egymást. Halálának két évszázados fordulóján Újpest felelevenítette és azóta is méltó módon ápolja emlékét, szobrot emelt neki egyik legszebb parkjában, iskolát nevezett el róla, s eleven örökségként tartja a kapcsolatot leszármazottjaival és Fóttal, ahol mai története elkezdődött. A sors különös fintora, hogy Újpest, amely a főváros mellett a megye leggyorsabban fejlődő önálló városa volt, napjainkban Budapest egyik kerülete, míg Fót a közelmúltban nyerte el az önálló városi rangot.

A civil szerveződések segítésében és életre hívásában György gróf sem maradt el testvére mögött. Még 1825-ben egyik létrehozója volt a pozsonyi országgyűlési egyletnek, mely a pesti Casino elődje volt, de részvényesként, többek között a Nemzeti Színház, az írói segélyegylet, a Fejér megyei és Békés megyei gazdasági egylet, a Pesti Képzőművészeti Társaság, a kisdedóvó intézet, a tornaegylet, a szegény gyermekek kórháza, a nemzeti zenede és még számtalan más intézmény alapítói között szerepelt.

A 60-as évek elején az Osztrák Császárság külpolitikai és hadászati tekintetben meginogni látszott, s emiatt belső szövetségeseket keresett. Ez a lehetőség jó alkalom volt arra, hogy a magyar alkotmányt visszaállítsák, az 1860 és 1861-es év ennek az illúziónak jegyében telt el. Károlyi Györgyöt például 1860-ban Ferenc József koronaőrnek nevezte ki, a következő évben az országgyűlés meg is választotta, majd ismét Szatmár megyei főispán lett és valóságos belső titkos tanácsos. Lajos gróf is visszakapta régi megbízatását, a rövid alkotmányosság ideje alatt ugyanis megint Nyitra megye főispánja lett. Hozzájuk hasonlóan István gróf másodszor is Pest megye helytartó főispánja lett, de az ő hivatalviselése sem tartott hosszú ideig, mivel 1861 októberében az országgyűlés törvényellenes feloszlatása miatt, tiltakozásul az egész megyei tisztikarral együtt lemondott. Személye azonban a folytonosság biztosítása miatt is mellőzhetetlennek bizonyult, hiszen 1867-ben harmadízben is betöltötte Pest vármegye főispáni hivatalát, ő, aki ebben az évben lépett be a nyolcadik évtizedbe. A kiegyezést követően, amit Lajos gróf már nem ért meg, I. Ferenc József igyekezett megbocsátani az általa korábban elítélteknek, annak fejében, hogy azok is nézzék el neki október hatodikát. Ennek következtében kapta például Károlyi György 1872-ben a királyi főudvarmesteri címet.

Károlyi Istvánnak első két házasságából két fia született, Károlyi Ede (1821–1879) és Károlyi Sándor (1831–1906), az első anyja Dillon Georgine, az utóbbié Esterházy Franciska volt. Az apa 1848-ban saját költségén felállított egy lovasezredet, melyben ő ezredesi beosztást kapott, s az akkor még éppen csak 18 éves fiát is maga mellé vette. Károlyi Sándor a huszárok között előbb alhadnagy, majd főhadnagy lett, csapatával együtt Klapka György seregében szolgált, – aki egyik emlékiratában említette is vitézségét –, s a legtovább kitartó Komárom falai között érte a vereség. A vár védőjeként kapott menlevél birtokában Párizsba távozott, s csak évekkel később, az általános amnesztia után tért haza. Károlyi István ebben az időben már meglehetősen idős volt, s az uradalom ügyeivel nem volt képes olyan intenzíven foglalkozni, mint a korábbi években, a társadalmi kötelezettségek is elvonták ettől, így fiára maradt a feladat, hogy a birtok gazdálkodását, annak jövedelmezőségét folyamatosan biztosítsa. A következő években Károlyi Sándor egyaránt részt vett a politikai és a gazdasági életben, s az egyik legtevékenyebb és talán az egyik legismertebb személlyé vált Magyarországon, bár apja példáját követve, ő is inkább a cselekedetek, mint a beszédek embere lett. Hazajövetele után azonnal bekapcsolódott az Országos Magyar Gazdasági Egyesület munkájába. 1879-ben részt vett a székesfehérvári gazdakongresszuson, s észrevette, hogy a nagybirtokos gazdálkodási módszerek mellett, a földterületek aprózódását követve megjelentek másfajta földművelési igények is: ezek megsegítésére létrehozta 1886-ban a Pest Megyei Hitelszövetkezetet, 1896-ban pedig a Magyar Gazdaszövetséget. Követte a családi hagyományt abban is, hogy nagy figyelemmel kísérte az értékesítést, melynek első számú feltétele mindig a jó és biztonságos szállítási hálózat létrehozása. Károlyi Sándor ezért tevékeny szerepet vállalt a Tiszaszabályozó Társaság munkájában, melynek elnöki tisztét is betöltötte. De ennek következménye az is, hogy 1898-ban Hangya néven új típusú fogyasztási szövetkezetet alapított, mely hosszú évtizedekig működött, s jellegzetes üzleteivel és áruival nemzedékek kitörölhetetlen élményévé vált. Ugyancsak családi hagyományt követett a kultúra pártolásával is, apjához hasonlóan például őt is elnökévé választotta a Szent István Társulat. De vezető tisztségeket töltött be a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kaszinó igazgatóságában, a Magyar Lovasegyletben, s a Charitas jótékonysági egylet díszelnöke is volt.

Elgondolásait a politika segítségével is érvényesíteni akarta, ezért 1881-től szabadelvű, majd mérsékelten ellenzéki képviselőként több cikluson keresztül is az országgyűlés tagja volt. Itt elhangzott beszédeit az országgyűlési naplók őrzik, cikkei a Nemzetgazdasági Szemlében jelentek meg, s a századforduló éveiben ő lett a magyar „agráriusok” nagy tekintélyű vezetője.

Károlyi Sándor gondoskodó gazdája volt családi örökségének és annak lakóinak. 1863-ban többedmagával kérelmet nyújtott be egy Pest és Újpest között létesítendő lóvasútra, amelyre az engedélyt két év múlva meg is kapták. Vállalatuk Pesti Közúti Vaspálya Társaság néven az építést követően, 1866. július 30-án kezdte meg működését, kocsijai a pesti Széna (Kálvin) tér és az újpesti vasúti híd között közlekedtek. Károlyi Sándor a birtok déli részén lévő szomszédos települések életében is maradandó nyomokat hagyott. Ezek egyike a feleségével és a család más tagjaival együtt 1870-ben létrehozott Clarisseum. Ezt a neki legkedvesebbről elnevezett épületegyüttest egy Rákospalotához tartozó földdarabon hozták létre. Itt működött az Első Budapesti Gyermekmenhely Egylet, melyet terület- és pénzadományokkal egyaránt segítettek. Az évek során fokozatosan terjeszkedve templom- és lakóépületek emelkedtek, a családtagok elemi iskola és kertészképző intézet létrejöttét is támogatták. Károlyi Sándornak jelentős szerepe volt az újpesti István téren álló katolikus templom felépítésében is, melynek a befejezéséhez jelentős összeggel járult. Majd a torony elkészülte után a harangok beszerzésében járt közre, végül pedig a templom körüli terület átengedésével segítette a hitéleti munka nyugalmát. Igen jelentős alapítása volt a Károlyi Kórház létrehozása is.

Károlyi Sándorhoz nem volt hálátlan kora, s az utókor sem. A Monarchia alatt szokásos egy-két kitüntetés mellett valóságos belső titkos tanácsos is lett, s 1900-ban ő is megkapta az aranygyapjas rendet, szobra a Városligetben a Mezőgazdasági Múzeum előtt található.

Károlyi Mihály (1875–1955) a nagy múltú család ágait egyesítette, anyja ugyanis Károlyi István unokája, apja pedig Károlyi György fia volt; ily módon Károlyi Gyulával unokatestvéri rokonságban állott. Anyjának korai elvesztése után egy darabig Fóton nevelkedett, majd élete a családi tradícióknak megfelelően kezdődött. Iskoláinak befejeztével politikai pályára lépett, s eleinte a Szabadelvű Pártban, majd a Függetlenségi Pártban képviselte az agrárius érdekeket, 1909-ben az OMGE elnöki tisztét is vállalta. Amikor néhány év múlva Tisza István erőszak alkalmazásával meggátolta az ellenzéket véleményének nyilvánításában, családi hagyományaira is építve, eltávolodott régebbi meggyőződéseitől: közeledett a Függetlenségi Párt liberális irányvonalához, sőt a parlamenten kívüli irányzatokkal is felvette a kapcsolatot.

Az első világháború alatt végig következetes pacifista álláspontot vallott, céljainak elérésére pártot is alapított. Jelentős szerepet azonban csupán akkor nyert, amikor a világháború elvesztése mindenki számára nyilvánvalóvá vált, a Monarchia felbomlott, s az utódállamok legfőbb törekedése az volt, hogy saját államalakulataikat létrehozhassák. 1918. október 24-én a Nemzeti Tanács megalakulásakor Károlyi Mihály Magyarország miniszterelnöke lett. A rá váró feladatok nem voltak kecsegtetőek, cselekvési lehetőségei rendkívüli módon megfogyatkoztak, hiszen az országot mindenfelől győztes hadseregek vették körül. Ráadásul a keleti határain megalakult régi-új állam számára szintén életkérdés volt politikai elismertetése, s ennek megfelelő befolyást igyekezett szerezni környezetében. 1918 novemberében Belgrádban tárgyalt Károlyi az új határokról, a francia hadsereg vezetője azonban megalázta és elfogadhatatlan követeléseket támasztott. Sikertelenségét mégsem csupán az antant értetlensége, hanem a nemzetiségi támadások, a Kommunisták Magyarországi Pártjának megalakulása és azt követő különböző akcióik, s legfőképpen a kormány hatalomtalansága idézte elő. Pedig Károlyi Mihály őszinte és meggyőződéses demokrata volt, amit többek között a földosztásról szóló XVIII. néptörvény is mutat, melynek alapján Kápolnán levő birtokán elsőként osztott földet a parasztoknak. Károlyi Mihály 1919. január közepétől az ideiglenes köztársasági elnök posztját töltötte be, pártonkívüli miniszterelnökkel, de a sokasodó bajokon így sem tudott úrrá lenni. Fokozta a nehézségeket a március 20-án átnyújtott újabb antantjegyzék, mely a magyar-román demarkációs vonalat tartalmazta. Ezt sem köztársasági elnökként, sem a külügyek irányítójaként nem akarta vállalni, ezért támogatókat keresett maga körül. A körülmények azonban megakadályozták, hogy a továbbiakban is aktív részt vállaljon az ország irányításából, mivel az egyesült (szociáldemokrata és kommunista) munkáspártok államcsínnyel átvették tőle a hatalmat. Emlékirataiban maga Károlyi Mihály számolt be arról, hogy nem írta alá azt az iratot, amellyel a Magyar Tanácsköztársaság számára utódai legalizálták a változást. Ugyanakkor egy szóval sem tiltakozott a történtek ellen, s a tények ismeretlenségében Károlyi Mihály bűnbakká válhatott a két világháború között, és hosszú ideig hivatkozási alappá azután. Cselekedetei, politikai elvei, és azok változása erősen megosztotta már kortársait, családját, ahogyan elvbarátait is; úgyszintén az utókor egymásnak is ellentmondó értékeléseit.

A szülőfölddel csak a második világháború után találkozhatott ismét, bár ez valószínűleg nem hozott sok örömet neki. Noha 1946 februárjában a Nemzetgyűlés törvénybe iktatta érdemeit, valójában egy olyan országba érkezett, ahol ismét nem volt rá tényleges szükség. Hazatérése után párizsi követ lett, erről az állásról azonban a Rajk-per miatti tiltakozásul lemondott, s haláláig Franciaországban maradt. Életének legfőbb ellentmondása ez a kései részvétel a diktatúra szolgálatában, tiltakozása is csak a párton belüli ellenség megtalálásakor hallatszott, előtte hallgatott. 1962. március 18-án díszes újratemetést kapott a Kerepesi temetőben, ez azonban főként a rendszer önreprezentációját szolgálta, tevékenységének tárgyilagos megítélésére még sokáig nem kerülhetett sor.

Károlyi Gyula (1871–1947), Károlyi György unokájaként szintén a budapesti piarista gimnáziumban végzett, majd hazai és külföldi egyetemi tanulmányok után Arad megyei birtokára vonult vissza gazdálkodni. 1914 előtt, bár örökös főrendként részt vehetett volna az országgyűléseken, mégis inkább a megyei politikai életben tevékenykedett. Az első világháborúban önkéntesként az orosz fronton szolgált, de az 1918-as román-francia előrenyomulás már aradi birtokán érte. Egy évvel később bíztatásra ellenkormányt alakított, ám nem sokkal később a megszálló román hatóságok internálták. Ezután Szegedre ment, ahol létrehozta második ellenkormányát a proletárdiktatúra megdöntésére. Ebben a kormányban hadügyminisztere Horthy Miklós volt.

Az 1920-as években, mivel Arad környéki földjeit elvesztette, Szabolcs-Szatmárba vonult vissza, ahol szintén voltak birtokai. A politikában 1928 után a kormányzó kérésére vett ismét részt, először külügyminiszter lett, majd képviselőséget vállalt. A miniszterelnökséget is Horthy kérésére fogadta el, a gazdasági válság kezelésére és megszüntetésére kapott feladattal. Károlyi Gyula az országén kívül nem figyelve semmiféle érdekre, szigorú intézkedéseket vezetett be: emelte az adókat, csökkentette a köztisztviselők fizetését és a nyugdíjakat, s mindenáron a költségvetés kiadásainak mérséklésére törekedett. Programja nyilvánvalóan egyetlen társadalmi csoport egyetértésével sem találkozhatott, a gazdasági elégedetlenség politikai ellenállással párosult, melyet a kalandorság sem kímélt meg: Károlyi Gyula miniszterségét a biatorbágyi merénylet, a statárium elrendelése, Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzése kísérték. Külföldön a kért kölcsönök meg nem adása, belföldön a fokozódó tüntetések, a jobb- és baloldali ellenállás megértették vele, hogy az általa javasolt megoldás nem felel meg az országnak. 1932. szeptember 21-én visszaadta megbízatását Horthy Miklósnak, s újból visszavonult birtokai ügyeinek intézésébe. Élete hátralévő éveiben gazdálkodott, kívülállóként szemlélve a politikai élet változásait.

Az elmúlt századok alatt a Károlyi család létezési terepe ősi szatmári birtokairól fokozatosan nyugat felé tolódott el, pontosabban a magyar nyelvterület nyugati részeit is belakták. A XVIII. század utolsó évtizedeiben Bécsben is megvetették lábukat, innen pedig Európa nyugati államaiban is hosszabb-rövidebb ideig hazára leltek: ismeretszerzésül, felüdülésül, vagy menekülve ellenséges hazai hatalmak elől. Mindez felfogható az immár sok-sok évszázada tartó kelet-nyugati irányú, gazdasági és civilizációs eredetű vándorlás egyik kései megnyilvánulásának, még akkor is, ha ez esetleg a Károlyiak esetében első hallásra furcsán hat. Jobb, ha az embernek több hazája van. Egy, amelyik csak az övé, ahová az ősök és gyermekkora kapcsolják, s ahová mindig visszatérhet. De a világ nagy, és nem baj, ha máshol is otthont lehet találni benne. A Károlyi klán, ha szabad ezt a kifejezést használni, csak egy a sok közül: az elősoroltakon kívül eshetett volna szó másokról is, kevésbé rátermettekről és rendezetlenebb életűekről. Történetük vázlatos ismertetése azonban megmutatja azt, hogy egyetlen társadalmi csoporthoz sem közeledhetünk előítéletekkel. A születés ugyan járhat előnyökkel, ám ezeket az előnyöket lehet megsokszorozni és lehet alulmúlni is. S hogy a kettő közül melyik következik az élet folyamán, az csupán az egyéntől függ, aki él, vagy visszaél a számára adott lehetőségekkel.

 

Buda Attila
A Károlyi család és Újpest kapcsolata

A Károlyi család és Újpest története a XIX. század elején kezdődött, és annak derekán fonódott egybe, amikor már mind a családnak, mind a későbbi település környékének sokszázados múltja volt. A megyeri átkelőt ugyanis már Anomymus is említette krónikájában, a Károlyiak pedig szinte a honfoglalásig vissza tudják vezetni származásukat. A találkozáshoz az a mentalitásbeli változás teremtette meg az alapot, amely a XVIII. században még általánosságban birodalmi gondolkodású magyar arisztokrácia egyes tagjait, taszító és vonzó szellemi hatások következtében ugyan, de a szülőföld és az anyanyelvi kultúra felé fordította. A Károlyiaknak egyébként ebben az időben már Pesten volt egy palotájuk, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épülete, amelyet Károlyi József 1803-ban bekövetkezett halála után özvegye, visszaköltözve gyermekeivel a Duna két partján álló városba, uradalmai középpontjává tett. Majd a Felvidéken, a Partiumban és az Alföld déli részén elterülő birtokok mellé, 1808-ban megvásárolta a fővároshoz közeli fóti uradalmat is. Ez a Pest északkeleti részén elterülő, nagy kiterjedésű terület a napóleoni háborúk előtt Magyarországon szokásos, de a XIX. század elejére már elavult mezőgazdasági termelés által volt csupán hasznosítva. Az özvegy a birtokba jutás után még 1808-ban felmérette a birtokot, s amennyire lehetséges volt, változtatásokat rendelt el, gazdaságosságra törekedve. A felmérésből kiderül, hogy a káposztásmegyeri pusztaságban a Duna partján egy fogadó állt: pincével, földszinti lakrésszel és zsindelyes tetővel. A működéshez hét szoba állt rendelkezésre, ami kiegészült egy vendégszobával, illetve a szállásadáshoz elengedhetetlen kamrával és konyhával. Az udvaron lovak számára épített téglaistálló, valamint a fűtéshez elengedhetetlen faszín volt található. A vizet embernek, állatnak egy gémeskút szolgáltatta. A vendégfogadó, s az udvarán lévő épületek kőfallal voltak körülvéve, amelyen két ajtó volt. A fogadót már a korábbi tulajdonos is árendába, azaz haszonbérbe működtette, a vendéglős a fenntartáshoz földet is bérelt. Volt még a pusztaságban két téglaégető kemence, 50 000–50 000 tégla égetésére, a szárításhoz téglaszínnel és gémeskúttal. A közelben vert földből való házacskák álltak a téglavető legények számára Újdonságnak számított ellenben, hogy már ebben az évben épült egy svájci mintájú tehénistálló, feltehetően a majorság központjához közel, alatta pince volt száz akó tejre. Az istállónak osztott földszintje volt, külön az állatoknak és külön az embereknek. Az igények változását mutatta az elkülönített kávéskonyha. Az összeírás évében 19 tiroli tehénből, két bikából, valamint egy bikaborjúból tevődött össze az állomány. Az udvarban szárnyasjószág tartásához szükséges istálló is épült. Középen pedig egy szivárványos (értsd: szivattyús) kút működött. A XIX. század elején e földdarabon ez volt az első, nem emberi erővel hajtott mechanikus szerkezet. A pusztának azonban csak egy részén volt mezőgazdasági termelés, a vendégfogadó és a majorság fenntartására, a többi kaszáló és legelő volt. Az uradalmi tisztviselők 1809-től felülvizsgálták az előző birtokosok által kötött szerződéseket, s a fenntartó gazdálkodás helyébe fialtató gazdálkodást igyekeztek bevezetni. Ennek következtében áttértek az állat-, főleg a juhtenyésztésre, – 1825-ben már 2 400 darab volt belőlük –, illetve próbálkoztak a gyapjúfeldolgozással. Ezért a palotai felsőmalmot kallómalomként üzemeltették. A napóleoni háborúk végének dekonjunktúrája azonban nem kedvezett ennek a próbálkozásnak.

Egy 1821-es összeírás szerint „Éjszak s ugy nyugot közt a Vátzi ut mentén a Duna partján” kőből épült vendégfogadó állt, zsindelyes tetővel, téglakerítéssel, azon két kapuval. Ez azonban már egy másik épület lehetett, vagy a korábbit átalakították, mivel ámbitus vette körül. Belső terei között meg lehetett különböztetni különféle szobákat, melyek közül egy a csaplárosé volt, s önálló helye volt a bormérésnek és a borivásnak is. Az udvar közepére a vendégek számára kocsiállás, istálló, az üzemeltető számára fáskamra, gémeskút került. A téglaégető kemencéket működtető munkások számára a Duna partján építettek házat. A majorsági központban a csőszház, a marhaistálló, a krumplis putrik mellett az ispán, a juhász és a svarcer lakásai álltak. Volt még itt szerszámos kamra, tejes kamra és az istálló végén egy pálinkafőző: „[…] egy fedél alatt tsak füz fákkal el valasztva vagyon a palinka Ház – […] plehes vas ajton vagyon béjárás egy padlásra, hol a palinka fözéshöz kivántato : szoba : s egyébb dara tartatik, s a Viz tartó m[int]. e[gy]. 250 akós Hordó, […] a kö garaditson le menet a palinka Házban mely egésszen bolthajtás alatt vagyon, az allya Téglával kirakott itten jobbra fenyö garaditson vagyon a feljárás a ki deszkázott padolatra, a hol 6 másolo nagy vas abrintsos kád s 1 padkan tarto fedeles hasonló kád vagyon innen a Vizet melegitő Kazanyhoz kö padolatton vas Rostellal mehetni, ezen helyrül pedig a másolo Kazanyhoz, a melynek csüve az elő melegitö Kádon keszült csüvel le megy, egy kisded Kazanyban, s onnan a nagy külsö Kádon keresztűl, […] jobbra két felé nyiló vas Záras sarkas s pántos ajtó vagyon, mely a palinka tartására szolgál alol téglával ki rakva felöl bolthajtásra, ezen találtatik egy hasonló vas rostélos  két felé nyiló ablak.” A leírás egyértelmű, s látszik, Káposztásmegyeren az első iparszerű tevékenység a pálinkafőzés volt, – egy 1825-ös felmérés szerint: „Vagyon itten a M[él]t[ósá]gos Uraságnak egy ujabb alkotásu apparatussal ellátott Pálinkaháza, mellyben az Esztendőnek 6 Téli honapjai alatt fözettetik a Pálinka, s ez rész szerint az Uradalmi kortsmában mérettetik,”. A majorságban egyébként a gépek száma növekedett, mivel egy szecskavágát és egy vízhúzú masinát is összeírtak.

1827 után a mai Baross utca végénél elterülő majorság volt az új birtokközpont, az U alakú épületben kapott helyt a tiszttartó lakása, az istállók, az udvaron pedig a gazdasági épületek. Ebből az évből fennmaradt egy szerződés, amely szerint Stretsko József (Joseph) árendálta és működtette a vendégfogadót. Italként uradalmi bort, sört és pálinkát mért, az eladott mennyiség árából engedményt (és ital-apadót, azaz mérés közbeni hiányt) kapott ösztönzésül, de a bérleti díj fizetési kötelezettségnek félévi rendszerességgel eleget kellett tennie. Joga volt ugyanakkor arra, hogy a legelőn három szarvasmarhát tarthasson és: „Tartozni fog az árendáns az nekie által adott Épületeket jó karban megtartani, és a Contractualis idö folyta alatt is a csekélyebb javitasokat meg tenni, valamint ellemben a történendö nagyobb hijánossagokat a helybéli Tisztnek azonnal feljelenteni, mind azonáltal ha vagy maga vagy Cselédjének gondatlansága miatt a kezéhz adott Épületek Tüz által megemésztettnének tartozni fog az árendás azokat ismét a maga költségén helyre hozni.” Mindez előrevetítette a későbbi „alapítólevél” szemléletét; előnynyújtással, jogok és kötelességek lefektetésével késztetni a bérlőt teljesítményközpontú, mindkét fél számára hasznot hozó munkára.

1831-ben gróf Károlyi István, hogy kellőképpen gyümölcsöztesse birtokát, az istvánhegyi részen (a Váci úttól északkeletre, a Baross és Mester utcák által határolt földdarabon) szőlőtelepítésre alkalmas területet parcelláztatott, amelyekre szintén bérleti jogviszonyt létesíttetett. A legnagyobb bérlőnek, Mildenberger Mártonnak pedig egy serfőzőház építésére adott engedélyt, evvel a földesúri regálék egy részéről is lemondott. Mildenbeger korábbi kereskedelmi tapasztalatai következtében a sörfőzőházat a pesti határkocsma (vendégfogadó) mellett építtette fel, amely esetleg „a most üzletháznak használt egykori villamosremíz helyén” (a Városkapu metrómegálló szomszédságában) volt, ahol már abban az évben árusított is sört. Károlyi István a három italméréssel kapcsolatos döntésében reálisan mérte fel a lehetőséget, hiszen a borkészítéshez voltak szőlői, noha azok nem elsőrangú bort teremtek, a pálinkakészítéshez eszközei, de a fóti birtok alkalmatlan volt a komló termesztésére; a sörfőzési jog átadásával tehát magának nem támasztott konkurenciát, s a sörméréshez is egy korábbi tapasztalattal és kapcsolatokkal rendelkező személyt sikerült találnia, – és a választék is megmaradt. Mildenberger, a jó üzletmenet láttán a következő évben kibérelte a majorosházat, családjával együtt ide költözött, s evvel Palota felé déli irányban és Vác felé északi irányban megszabta egy település kialakulását. 1833-ban Istvánhegyen kápolnát szenteltek, ez mutatja a bérlők nagy számát, amely eseményen Károlyi István is megjelent családtagjaival és hivatalnokaival, a szertartás befejezése után pedig vendégül látta a jelenlévőket. A homokos talaj azonban nem adott igazán jó, bornak való szőlőt, s ezért a próbálkozás nem töltötte ki a 32 évre adott bérlet idejét. Károlyi István ekkor mással kísérletezett, zsidó telepeseket hívott a káposztásmegyeri pusztára. Velük a mezőgazdaság és a szolgáltatás mellett, megjelent az ipar és a kereskedelem is, a betelepedés pedig néhány évtizedig folyamatosan növelte a terület lélekszámát. Az 1830-as években a háztulajdonosok haszonbérleti szerződéseket kötöttek az uradalommal, mint a földterület tulajdonosával, s kötelességeik mellett a földesúri jogok egy részét is megkapták. Az egy évtizeddel későbbi megállapodások azonban már legtöbbször egy kész helyzetet rögzítettek, vagy tették lehetővé a további bérletet.

A Károlyi családban szokásos vallásosságot figyelembe véve, nem véletlen, hogy az egyik legszorosabb kapcsolat e föld tulajdonosa és a rajta lakók között a templomok és a temetők kérdésében alakult ki. 1839-ben az első zsidó imaház a Bocskay utcában egy Károlyi István által ajándékozott telken épült fel, s a népesség növekedését mutatja, hogy ebben az időben rendelkezni kellett a temetkezések felől is: a tulajdonos az összes, működő felekezet részére telket adományozott erre a célra, a telek a pesti határnál volt, a jelenlegi esztergomi vasútvonal helyén és mellette. Mindez az „alapítólevélbe” a következőképpen került be: „A megtelepedő Község kap az Uraságtól minden bérfizetés nélkül Templomra, Temetőre és Község házára ház helyet.” A gyors népességnövekedés következtében, a kezdeti terület hamar szűknek bizonyult, s 1873-ban Károlyi Sándor, az alapító gróf fia újabb temetőhelyet adott az első mellett. Azonban csakhamar ez a terület is elfogyott, s ekkor szövegértelmezési vita keletkezett Újpest, valamint a gróf között, az alapítólevélben lefektetett kötelesség érvényességi idejét illetően. 1889-ben Károlyi Sándor újabb területtel bővítette a temetőt, de avval a feltétellel, hogy az egyházak a továbbiakban lemondnak ilyen irányú igényeikről. Az itt végleges nagyságát elért kegyeleti intézmény meglehetősen rendezetlen volt, s így is került bele Babits Mihály Kártyavár című regényének záró fejezetébe. Ide temették egyébként Mildenberger Márton is. Területéből az első részt még a Budapest-Esztergom közötti vasútvonal megépítésének idején kellett kivonni, végleges felszámolására a második világháború után, 1955-ben került sor. 1919-ben a városi önkormányzat Károlyi Lászlótól megyeri uradalma egy részét, amely közlekedés szempontjából előnyös volt, új köztemető számára megvette. Ennek végleges területe néhány év múlva egy földdarab cseréjével alakult ki, a tulajdonos egyébként a vételár 25%-át elengedte. 1879-ben Károlyi István megbízta Ybl Miklóst egy újpesti római katolikus templom tervének elkészítésével. Ő ezt a megbízatást végre is hajtotta, s román stílusú, háromhajós épületet tervezett, amelynek középső hajója magasabban állt a két szélsőnél. A harangtorony külön állt, szemben a főbejárattal, amellyel fedett folyosó kötötte össze. Az épület összképe a tervrajz vetületein nagyon mutatós, kár, hogy anyagi okok miatt ez a templom nem épült fel. Az újpesti főplébánia létrehozatalában ennek ellenére a Károlyi családnak jelentős része volt. 1868-ban ugyanis még Károlyi István adományozott telket templom és paplak építésére a mai István tér területén, s a káplán ellátásához is hozzájárult. Az ekkor még a fóti plébániától függő egyházközség érthető módon önállósulni akart, erre akkor nyílt lehetőség, amikor Károlyi István 1874-ben lemondott a kegyúri jogairól. A szabaddá vált plébánia első tevékenysége a templom felépítése lett, a nagy lelkesedéssel indult munka azonban nem sokkal később zátonyra futott, mivel a kilátásba helyezett egyházi források hirtelen elapadtak, igaz, a templomépítési tervek is túlzottnak bizonyultak. 1880-ban azonban Károlyi Sándor vállalta a templom felépítését, de azt a feltételt szabta, hogy az egyházközség mondjon le grandiózus tervéről. Költségei azonban úgy is jelentős összeget tettek ki, hogy az első ütemben csupán a főhajó épült meg, az oldalhajók és a torony nélkül. A később közadakozásból megépült torony harangjait is a Károlyi család adományozta, sőt 1889-ben Károlyi Sándor a templom körüli telket jelentősen kibővítette, hogy a piacozás ne zavarja a híveket és a templomi szertartást.

Visszatérve az 1840-es évhez, az központi jelentősségre tett szert Újpest szempontjából, hiszen ebben az évben született az a négy részből álló szabályzat, amely többnyire a körülményeket regisztrálva, jogok és kötelezettségek lefektetésével Újpest kialakulásának és fejlődésének kezdeti dokumentumaként, a hazai városi fejlődésnek is jelentős forrásává lett: egy feudális társadalom szavaival, polgári elveket testesített meg. Ugyanakkor ez az alapítólevél, amely formát adott a fejlődésnek, bizonyos pontjaiban, mikor a fejlődés túllépett rajta, gátjává is vált annak. A legtöbb gondot a bérleti szerződések megszüntetése, a megváltás megszerzése jelentette, ami bizony hosszan, a múlt század harmincas éveikig húzódott el. Ennek a szerződésnek későbbi módosításakor Károlyi István könnyítéseket is tett, például 1852-ben a vételt követően három éves fizetés nélküli időt határozott meg, amely alatt csak annyi kötelessége volt a bérlőnek, hogy a telken szükséges építkezési munkákat elvégezze. A fennálló viszonyok rögzítése mellett, még ebben az évben és a későbbiekben még többször, újbóli haszonbéres parcellázást rendelt el. Az 1867-es módosításokban ismét leszögezte, hogy a telkek az ő, és utódainak tulajdonát képezik, s módosította a huszonöt évenkénti bérleti díj összegét. Ezenkívül kikötötte, hogy a telkeken álló ingatlanok adásvétele csak az ő értesítésével történhet, amit lehet a földesúri jogok fenntartásaként, de lehet az esetleg jóhiszemű vevő védelmeként is interpretálni. Az alapítólevél néhány paragrafusa kimondottan a befektetésre ösztönözte a bérlőket. A parcellázások következtében már a következő évben néhány ház épült a Palotára vivő út mellett és a Duna partján is.

A fejlődésnek indult településnek létérdeke lett a közlekedés kiépítése, de a lehetőség vonzotta a közlekedési vállalkozókat is. 1844 októberében Károlyi István Blum Ignác társaskocsi-járatának helyi megálló-kérelmét messzemenően támogatta. Húsz évvel később 1863-ban fia, Károlyi Sándor egy Pest és Újpest között járó lóvasút létrehozását kérvényezte, a Helytartótanács az engedélyt két évvel később adta ki. Egy hónap múlva megalakult a Pesti Közúti Vaspálya Társaság, s bő egy év múlva ünnepélyes keretek között indult az első lóvasút az egykori Széna, ma Kálvin térről Újpestre. A járat nyár végétől menetrendszerűen közlekedett. A közlekedés mellett fontos feladatot jelentett a helyi köz- és önigazgatás létrehozatala is. 1846-ban, amikor az első községháza a Fő, később Árpád-úton felépült, Károlyi István a költségekhez 200 forinttal járult hozzá. 1895-ben pedig, miután a község elöljárósága a megsokasodott feladatok miatt új épülete emelését tartotta szükségesnek, s dűlőre jutottak annak helyét illetően, Károlyi Sándor lemondott az István téri telek tulajdonjogáról, hogy evvel is segítse az új hivatali központ létrehozatalát. Szoros összefüggésben állt a közlekedés fejlesztésével a kereskedelem elősegítése, ami szintén az alapítólevél célkitűzései közé tartozott. Ennek jegyében kérvényezte 1863-ben Újpest hetivásár tartását és a megyeri rév működtetését, amihez előzőleg megszerezték Károlyi István támogatását: „Tekintetbe véve azt, hogy káposztásmegyeri majorságos pusztán telepített Ujpest község mint ilyen semminemü vagyonnal nem bir, tekintve azt, hogy ezen község lakosai az elviselhetetlen nagy házbéradó által annyira tul vannak terhelve, hogy a községbeli szükségletek fedezésére alig járulhatnak, különben is mint földes ura ezen községnek annak minden tekintetbeli felvirágzását és anyagi jólétének előmozditását szivemben hordvá, – nem ellenzem, hogy a m. királyi helytartótanács, illetőleg Ő Felsége legmagasabb engedélyével heti vásárok tartassanak, valamint nincs ellenvetésem arra nézve sem, hogy egy állandó rév állittassék fel.” A közművek kiépítettsége is jelentős mutatója egy település civilizáltságának. Ennek jegyében ajándékozta 1885-ben Károlyi Sándor Újpestnek, az akkor már befedett Gyáli-csatornát, az egykori Gyáli-tó, majd Gyáli-patak maradványát, hogy evvel is hozzájáruljon a város csatornahálózatának fejlesztéséhez. Csak mellékesen megjegyezve: a község 1892-től az első ideiglenes szemét lerakóhelyet is az uradalomtól bérelte.

Központi szerepet töltött be Károlyi István és utódainak gondolkodásában a rászorultak segítése, a műveltségi szint emelése. Ezért járult pénzsegéllyel Károlyi István 1853-ban a községi iskola építéséhez, és ezért ajándékozott földet 1859-ben a Magyar Kertészeti Társulatnak, hogy azon oktatási intézményt hozzon létre. E gondolat érvényesítésével hozta létre harmadik feleségével, Orczy Máriával és menyével, Károlyi Sándorné Kornis Clarisse-szal 1870-ben a Budapesti Gyermekmenhely Egyletet, amely központi épületének alapkőletétele 1882-ben volt Istvántelken. Az épületegyüttes két évvel később készült el Ybl Miklós tervei alapján, ahol 1903-ban létrejött egy leánynevelő intézet és internátus is. A korábbi Kertészképzőből pedig Károlyi Sándor Istvántelki Stephaneum néven idősek otthonát hozta létre. Amikor Újpesten 1891-ben, a század utolsó évtizedében először merült fel a második generáció, a már itt születettek középfokú oktatásának kérdése, Károlyi Sándor hajlandó volt középfokú tanintézet építésre telket ajándékozni, sőt azt kérvényező küldöttséget vezetett a kultuszminisztériumba, nem rajta múlt, hogy az eltérő országos tervek következtében ez a kezdeményezés ebben az időben még nem ért célt.

Kimondottan emberbaráti szemléletre vall a Károlyi-kórház alapítása. Károlyi Sándor 1893-ban kért engedélyt egy Újpesten létrehozandó magánkórház létrehozatalára. Az evvel kapcsolatos adminisztrációs munkák nem húzódtak el, a kórház megnyitására már 1895-ben sor kerülhetett. Eredetileg 60 betegre szánták, de már kezdetben hamar túllépte az itt ápoltak száma ezt. Károlyi Sándor az első időkben folyamatosan rendelkezett a betegek és szegények ellátásáról. A század utolsó évében a kórház nyilvánossá vált, amelynek támogatását az unoka, Károlyi László is folytatta, 1911–12-ben például feleségével, Károlyi Lászlóné Apponyi Franciskával együtt az épületet átalakíttatta, új szárnnyal bővíttette, központi fűtőházzal és gőzmosodával egészíttette ki, s különszobarendszert vezettetett ben a szegény középosztálybelieknek. 1912-ben elsősorban a tuberkulózis elleni harc hozta létre Újpesten a Főiskolai Szociális Telepet, amely Károlyi László és Újpest város által közösen adományozott telken, az Erkel utca 16. száma alatt jött létre, – munkáját azonban csak a háború után kezdhette meg, amikor az 1920-ban létesített egyetemei Közgazdaságtudományi Karhoz kapcsolódott Egyetemi Szociális Telep néven. A világháború éveiben, a korábban ismeretlen mértékű és egyre általánosabbá váló nélkülözés csökkentésére alapította 1916-ban Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska létrehozta az Újpesti Stefánia Szövetség Anya- és Csecsemővédelmi Intézetét avval, hogy az intézet tulajdonában juttatta a Petőfi u. 2–4. szám alatti ingatlant.

Az alapítólevélben kikötött és hosszú időn keresztül gyakorolt bérleti szerződések azonban, amelyek tulajdonjogot nem, csak használati  jogot adtak, súrlódási felületet is jelentettek a település és a grófi család képviselői között. Egyrészt maguk a parcellázások nem sorban történtek, hanem bizonyos telkek kihagyásával, ami ugyan előrelátó gondolkodás volt a tulajdonos részéről, aki joggal feltételezte, hogy a kapott kiváltságok birtokában ipari üzemek is megtelepednek majd, azoknak pedig helyet kellett hagyni; – így jutott például az Egyesült Villamossági Rt. közismert nevén Tungsram 1900-ban és 1911-ben is működésbővítéshez nagyobb földterület birtokába –, ez a következmény azonban állandó perlekedési lehetőséget jelentett a korábbi betelepülők részéről, akik szokásjogaik csorbítását látták egy-egy ipari üzem, gyár működésével járó változásokban. 1898-ben például Kiss Sándor ügyvéd, később újpesti díszpolgár akciót indított a régi taksás telkek felszabadítása érdekében, 1909-ben pedig a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete követelte a még parcellázatlan telkek megváltását. Ugyanakkor a birtokot Károlyi István utódainak is gyümölcsöztetően kellett működtetniük, összhangba hozva kereskedelmi hasznot és jótékonyságot. Ezt példázza az 1893-as év, amelyben az Újpesti Ipartestület egy új székház építéséhez a tervezett telek örökbérének megváltását kérte Károlyi Sándortól, aki azt meg is adta, természetesen a bérleti díjat meg kellett fizetni, de a kamatokat avval engedték el, hogy azt tehetséges tanonciskolai tanulók jutalmazására kell fordítani. A terület eredeti birtokosai és az itt létrejött települések között egyébként nem voltak ritkák a különféle földdarabok rendezésével kapcsolatos ügyek. 1912-ben például hosszú, több évre elhúzódó ügy oldódott meg avval, hogy Károlyi László bizonyos, a fóti határban lévő területeket Rákospalotához csatolt, cserében Istvántelek Újpesthez csatolásáért, amit a képviselőtestület már régóta szorgalmazott.

A Károlyi család és Újpest majdnem százötven éves kapcsolata a múlt század negyvenes éveinek végén szakadt meg. 1945 elején a Nemzeti Segély a Károlyi uradalomban gyermekek részére lefoglalt tíz tehenet, április 10-én pedig Szalay Sándor polgármester falragaszon tudatta, hogy a földreform során a Károlyi uradalom területét a Községi Földigénylő Bizottság felosztotta, az „most már a kisemberek tulajdonát képezi”, ahogy itt olvasható. A falragasz azonban valószínűleg nem emiatt született, hanem az erkölcsök ekkori fellazulását példázza, hiszen a továbbiakban az áll, hogy a termés egészének védelme miatt, oda a csak az ott földdel rendelkezők léphetnek be. A kötelékek végét Károlyi István kései leszármazottja, az akkor még serdülő korú Károlyi László az Újpesti Helytörténeti Értesítő 1997. novemberi számában foglalta össze. A fóti birtok első tulajdonosának, Károlyi Istvánnak öröksége három részből állt: katolikus vallás, liberális világnézet, nemzeti elkötelezettség. Utódainak életében mindez a családi hagyományok tiszteletében, a világ erkölcsi megközelítésében, a tanító szándék iránti feltétlen bizalomban, a földművelő népesség felemelésének elősegítésében, az ipari termelés támogatásában mutatkozott meg, mindabban, ami patrónust és klienst a hazaszeretet által kapcsol egységbe.

 

 

Buda Attila

A Károlyi család és Újpest kapcsolata

 

A Károlyi család és Újpest története a XIX. század elején kezdődött, és annak derekán fonódott egybe, amikor már mind a családnak, mind a későbbi település környékének sokszázados múltja volt. A megyeri átkelőt ugyanis már Anomymus is említette krónikájában, a Károlyiak pedig szinte a honfoglalásig vissza tudják vezetni származásukat. A találkozáshoz az a mentalitásbeli változás teremtette meg az alapot, amely a XVIII. században még általánosságban birodalmi gondolkodású magyar arisztokrácia egyes tagjait, taszító és vonzó szellemi hatások következtében ugyan, de a szülőföld és az anyanyelvi kultúra felé fordította. A Károlyiaknak egyébként ebben az időben már Pesten volt egy palotájuk, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épülete, amelyet Károlyi József 1803-ban bekövetkezett halála után özvegye, visszaköltözve gyermekeivel a Duna két partján álló városba, uradalmai középpontjává tett. Majd a Felvidéken, a Partiumban és az Alföld déli részén elterülő birtokok mellé, 1808-ban megvásárolta a fővároshoz közeli fóti uradalmat is. Ez a Pest északkeleti részén elterülő, nagy kiterjedésű terület a napóleoni háborúk előtt Magyarországon szokásos, de a XIX. század elejére már elavult mezőgazdasági termelés által volt csupán hasznosítva. Az özvegy a birtokba jutás után még 1808-ban felmérette a birtokot, s amennyire lehetséges volt, változtatásokat rendelt el, gazdaságosságra törekedve. A felmérésből kiderül, hogy a káposztásmegyeri pusztaságban a Duna partján egy fogadó állt: pincével, földszinti lakrésszel és zsindelyes tetővel. A működéshez hét szoba állt rendelkezésre, ami kiegészült egy vendégszobával, illetve a szállásadáshoz elengedhetetlen kamrával és konyhával. Az udvaron lovak számára épített téglaistálló, valamint a fűtéshez elengedhetetlen faszín volt található. A vizet embernek, állatnak egy gémeskút szolgáltatta. A vendégfogadó, s az udvarán lévő épületek kőfallal voltak körülvéve, amelyen két ajtó volt. A fogadót már a korábbi tulajdonos is árendába, azaz haszonbérbe működtette, a vendéglős a fenntartáshoz földet is bérelt. Volt még a pusztaságban két téglaégető kemence, 50 000–50 000 tégla égetésére, a szárításhoz téglaszínnel és gémeskúttal. A közelben vert földből való házacskák álltak a téglavető legények számára Újdonságnak számított ellenben, hogy már ebben az évben épült egy svájci mintájú tehénistálló, feltehetően a majorság központjához közel, alatta pince volt száz akó tejre. Az istállónak osztott földszintje volt, külön az állatoknak és külön az embereknek. Az igények változását mutatta az elkülönített kávéskonyha. Az összeírás évében 19 tiroli tehénből, két bikából, valamint egy bikaborjúból tevődött össze az állomány. Az udvarban szárnyasjószág tartásához szükséges istálló is épült. Középen pedig egy szivárványos (értsd: szivattyús) kút működött. A XIX. század elején e földdarabon ez volt az első, nem emberi erővel hajtott mechanikus szerkezet. A pusztának azonban csak egy részén volt mezőgazdasági termelés, a vendégfogadó és a majorság fenntartására, a többi kaszáló és legelő volt. Az uradalmi tisztviselők 1809-től felülvizsgálták az előző birtokosok által kötött szerződéseket, s a fenntartó gazdálkodás helyébe fialtató gazdálkodást igyekeztek bevezetni. Ennek következtében áttértek az állat-, főleg a juhtenyésztésre, – 1825-ben már 2 400 darab volt belőlük –, illetve próbálkoztak a gyapjúfeldolgozással. Ezért a palotai felsőmalmot kallómalomként üzemeltették. A napóleoni háborúk végének dekonjunktúrája azonban nem kedvezett ennek a próbálkozásnak.

Egy 1821-es összeírás szerint „Éjszak s ugy nyugot közt a Vátzi ut mentén a Duna partján” kőből épült vendégfogadó állt, zsindelyes tetővel, téglakerítéssel, azon két kapuval. Ez azonban már egy másik épület lehetett, vagy a korábbit átalakították, mivel ámbitus vette körül. Belső terei között meg lehetett különböztetni különféle szobákat, melyek közül egy a csaplárosé volt, s önálló helye volt a bormérésnek és a borivásnak is. Az udvar közepére a vendégek számára kocsiállás, istálló, az üzemeltető számára fáskamra, gémeskút került. A téglaégető kemencéket működtető munkások számára a Duna partján építettek házat. A majorsági központban a csőszház, a marhaistálló, a krumplis putrik mellett az ispán, a juhász és a svarcer lakásai álltak. Volt még itt szerszámos kamra, tejes kamra és az istálló végén egy pálinkafőző: „[…] egy fedél alatt tsak füz fákkal el valasztva vagyon a palinka Ház – […] plehes vas ajton vagyon béjárás egy padlásra, hol a palinka fözéshöz kivántato <…> |: szoba 😐 s egyébb dara tartatik, s a Viz tartó m[int]. e[gy]. 250 akós Hordó, […] a kö garaditson le menet a palinka Házban mely egésszen bolthajtás alatt vagyon, az allya Téglával kirakott itten jobbra fenyö garaditson vagyon a feljárás a ki deszkázott padolatra, a hol 6 másolo nagy vas abrintsos kád s 1 padkan tarto fedeles hasonló kád vagyon innen a Vizet melegitő Kazanyhoz kö padolatton vas Rostellal mehetni, ezen helyrül pedig a másolo Kazanyhoz, a melynek csüve az elő melegitö Kádon keszült csüvel le megy, egy kisded Kazanyban, s onnan a nagy külsö Kádon keresztűl, […] jobbra két felé nyiló vas Záras sarkas s pántos ajtó vagyon, mely a palinka tartására szolgál alol téglával ki rakva felöl bolthajtásra, ezen találtatik egy hasonló vas rostélos  két felé nyiló ablak.” A leírás egyértelmű, s látszik, Káposztásmegyeren az első iparszerű tevékenység a pálinkafőzés volt, – egy 1825-ös felmérés szerint: „Vagyon itten a M[él]t[ósá]gos Uraságnak egy ujabb alkotásu apparatussal ellátott Pálinkaháza, mellyben az Esztendőnek 6 Téli honapjai alatt fözettetik a Pálinka, s ez rész szerint az Uradalmi kortsmában mérettetik,”. A majorságban egyébként a gépek száma növekedett, mivel egy szecskavágát és egy vízhúzú masinát is összeírtak.

1827 után a mai Baross utca végénél elterülő majorság volt az új birtokközpont, az U alakú épületben kapott helyt a tiszttartó lakása, az istállók, az udvaron pedig a gazdasági épületek. Ebből az évből fennmaradt egy szerződés, amely szerint Stretsko József (Joseph) árendálta és működtette a vendégfogadót. Italként uradalmi bort, sört és pálinkát mért, az eladott mennyiség árából engedményt (és ital-apadót, azaz mérés közbeni hiányt) kapott ösztönzésül, de a bérleti díj fizetési kötelezettségnek félévi rendszerességgel eleget kellett tennie. Joga volt ugyanakkor arra, hogy a legelőn három szarvasmarhát tarthasson és: „Tartozni fog az árendáns az nekie által adott Épületeket jó karban megtartani, és a Contractualis idö folyta alatt is a csekélyebb javitasokat meg tenni, valamint ellemben a történendö nagyobb hijánossagokat a helybéli Tisztnek azonnal feljelenteni, mind azonáltal ha vagy maga vagy Cselédjének gondatlansága miatt a kezéhz adott Épületek Tüz által megemésztettnének tartozni fog az árendás azokat ismét a maga költségén helyre hozni.” Mindez előrevetítette a későbbi „alapítólevél” szemléletét; előnynyújtással, jogok és kötelességek lefektetésével késztetni a bérlőt teljesítményközpontú, mindkét fél számára hasznot hozó munkára.

1831-ben gróf Károlyi István, hogy kellőképpen gyümölcsöztesse birtokát, az istvánhegyi részen (a Váci úttól északkeletre, a Baross és Mester utcák által határolt földdarabon) szőlőtelepítésre alkalmas területet parcelláztatott, amelyekre szintén bérleti jogviszonyt létesíttetett. A legnagyobb bérlőnek, Mildenberger Mártonnak pedig egy serfőzőház építésére adott engedélyt, evvel a földesúri regálék egy részéről is lemondott. Mildenbeger korábbi kereskedelmi tapasztalatai következtében a sörfőzőházat a pesti határkocsma (vendégfogadó) mellett építtette fel, amely esetleg „a most üzletháznak használt egykori villamosremíz helyén” (a Városkapu metrómegálló szomszédságában) volt, ahol már abban az évben árusított is sört. Károlyi István a három italméréssel kapcsolatos döntésében reálisan mérte fel a lehetőséget, hiszen a borkészítéshez voltak szőlői, noha azok nem elsőrangú bort teremtek, a pálinkakészítéshez eszközei, de a fóti birtok alkalmatlan volt a komló termesztésére; a sörfőzési jog átadásával tehát magának nem támasztott konkurenciát, s a sörméréshez is egy korábbi tapasztalattal és kapcsolatokkal rendelkező személyt sikerült találnia, – és a választék is megmaradt. Mildenberger, a jó üzletmenet láttán a következő évben kibérelte a majorosházat, családjával együtt ide költözött, s evvel Palota felé déli irányban és Vác felé északi irányban megszabta egy település kialakulását. 1833-ban Istvánhegyen kápolnát szenteltek, ez mutatja a bérlők nagy számát, amely eseményen Károlyi István is megjelent családtagjaival és hivatalnokaival, a szertartás befejezése után pedig vendégül látta a jelenlévőket. A homokos talaj azonban nem adott igazán jó, bornak való szőlőt, s ezért a próbálkozás nem töltötte ki a 32 évre adott bérlet idejét. Károlyi István ekkor mással kísérletezett, zsidó telepeseket hívott a káposztásmegyeri pusztára. Velük a mezőgazdaság és a szolgáltatás mellett, megjelent az ipar és a kereskedelem is, a betelepedés pedig néhány évtizedig folyamatosan növelte a terület lélekszámát. Az 1830-as években a háztulajdonosok haszonbérleti szerződéseket kötöttek az uradalommal, mint a földterület tulajdonosával, s kötelességeik mellett a földesúri jogok egy részét is megkapták. Az egy évtizeddel későbbi megállapodások azonban már legtöbbször egy kész helyzetet rögzítettek, vagy tették lehetővé a további bérletet.

A Károlyi családban szokásos vallásosságot figyelembe véve, nem véletlen, hogy az egyik legszorosabb kapcsolat e föld tulajdonosa és a rajta lakók között a templomok és a temetők kérdésében alakult ki. 1839-ben az első zsidó imaház a Bocskay utcában egy Károlyi István által ajándékozott telken épült fel, s a népesség növekedését mutatja, hogy ebben az időben rendelkezni kellett a temetkezések felől is: a tulajdonos az összes, működő felekezet részére telket adományozott erre a célra, a telek a pesti határnál volt, a jelenlegi esztergomi vasútvonal helyén és mellette. Mindez az „alapítólevélbe” a következőképpen került be: „A megtelepedő Község kap az Uraságtól minden bérfizetés nélkül Templomra, Temetőre és Község házára ház helyet.” A gyors népességnövekedés következtében, a kezdeti terület hamar szűknek bizonyult, s 1873-ban Károlyi Sándor, az alapító gróf fia újabb temetőhelyet adott az első mellett. Azonban csakhamar ez a terület is elfogyott, s ekkor szövegértelmezési vita keletkezett Újpest, valamint a gróf között, az alapítólevélben lefektetett kötelesség érvényességi idejét illetően. 1889-ben Károlyi Sándor újabb területtel bővítette a temetőt, de avval a feltétellel, hogy az egyházak a továbbiakban lemondnak ilyen irányú igényeikről. Az itt végleges nagyságát elért kegyeleti intézmény meglehetősen rendezetlen volt, s így is került bele Babits Mihály Kártyavár című regényének záró fejezetébe. Ide temették egyébként Mildenberger Márton is. Területéből az első részt még a Budapest-Esztergom közötti vasútvonal megépítésének idején kellett kivonni, végleges felszámolására a második világháború után, 1955-ben került sor. 1919-ben a városi önkormányzat Károlyi Lászlótól megyeri uradalma egy részét, amely közlekedés szempontjából előnyös volt, új köztemető számára megvette. Ennek végleges területe néhány év múlva egy földdarab cseréjével alakult ki, a tulajdonos egyébként a vételár 25%-át elengedte. 1879-ben Károlyi István megbízta Ybl Miklóst egy újpesti római katolikus templom tervének elkészítésével. Ő ezt a megbízatást végre is hajtotta, s román stílusú, háromhajós épületet tervezett, amelynek középső hajója magasabban állt a két szélsőnél. A harangtorony külön állt, szemben a főbejárattal, amellyel fedett folyosó kötötte össze. Az épület összképe a tervrajz vetületein nagyon mutatós, kár, hogy anyagi okok miatt ez a templom nem épült fel. Az újpesti főplébánia létrehozatalában ennek ellenére a Károlyi családnak jelentős része volt. 1868-ban ugyanis még Károlyi István adományozott telket templom és paplak építésére a mai István tér területén, s a káplán ellátásához is hozzájárult. Az ekkor még a fóti plébániától függő egyházközség érthető módon önállósulni akart, erre akkor nyílt lehetőség, amikor Károlyi István 1874-ben lemondott a kegyúri jogairól. A szabaddá vált plébánia első tevékenysége a templom felépítése lett, a nagy lelkesedéssel indult munka azonban nem sokkal később zátonyra futott, mivel a kilátásba helyezett egyházi források hirtelen elapadtak, igaz, a templomépítési tervek is túlzottnak bizonyultak. 1880-ban azonban Károlyi Sándor vállalta a templom felépítését, de azt a feltételt szabta, hogy az egyházközség mondjon le grandiózus tervéről. Költségei azonban úgy is jelentős összeget tettek ki, hogy az első ütemben csupán a főhajó épült meg, az oldalhajók és a torony nélkül. A később közadakozásból megépült torony harangjait is a Károlyi család adományozta, sőt 1889-ben Károlyi Sándor a templom körüli telket jelentősen kibővítette, hogy a piacozás ne zavarja a híveket és a templomi szertartást.

Visszatérve az 1840-es évhez, az központi jelentősségre tett szert Újpest szempontjából, hiszen ebben az évben született az a négy részből álló szabályzat, amely többnyire a körülményeket regisztrálva, jogok és kötelezettségek lefektetésével Újpest kialakulásának és fejlődésének kezdeti dokumentumaként, a hazai városi fejlődésnek is jelentős forrásává lett: egy feudális társadalom szavaival, polgári elveket testesített meg. Ugyanakkor ez az alapítólevél, amely formát adott a fejlődésnek, bizonyos pontjaiban, mikor a fejlődés túllépett rajta, gátjává is vált annak. A legtöbb gondot a bérleti szerződések megszüntetése, a megváltás megszerzése jelentette, ami bizony hosszan, a múlt század harmincas éveikig húzódott el. Ennek a szerződésnek későbbi módosításakor Károlyi István könnyítéseket is tett, például 1852-ben a vételt követően három éves fizetés nélküli időt határozott meg, amely alatt csak annyi kötelessége volt a bérlőnek, hogy a telken szükséges építkezési munkákat elvégezze. A fennálló viszonyok rögzítése mellett, még ebben az évben és a későbbiekben még többször, újbóli haszonbéres parcellázást rendelt el. Az 1867-es módosításokban ismét leszögezte, hogy a telkek az ő, és utódainak tulajdonát képezik, s módosította a huszonöt évenkénti bérleti díj összegét. Ezenkívül kikötötte, hogy a telkeken álló ingatlanok adásvétele csak az ő értesítésével történhet, amit lehet a földesúri jogok fenntartásaként, de lehet az esetleg jóhiszemű vevő védelmeként is interpretálni. Az alapítólevél néhány paragrafusa kimondottan a befektetésre ösztönözte a bérlőket. A parcellázások következtében már a következő évben néhány ház épült a Palotára vivő út mellett és a Duna partján is.

A fejlődésnek indult településnek létérdeke lett a közlekedés kiépítése, de a lehetőség vonzotta a közlekedési vállalkozókat is. 1844 októberében Károlyi István Blum Ignác társaskocsi-járatának helyi megálló-kérelmét messzemenően támogatta. Húsz évvel később 1863-ban fia, Károlyi Sándor egy Pest és Újpest között járó lóvasút létrehozását kérvényezte, a Helytartótanács az engedélyt két évvel később adta ki. Egy hónap múlva megalakult a Pesti Közúti Vaspálya Társaság, s bő egy év múlva ünnepélyes keretek között indult az első lóvasút az egykori Széna, ma Kálvin térről Újpestre. A járat nyár végétől menetrendszerűen közlekedett. A közlekedés mellett fontos feladatot jelentett a helyi köz- és önigazgatás létrehozatala is. 1846-ban, amikor az első községháza a Fő, később Árpád-úton felépült, Károlyi István a költségekhez 200 forinttal járult hozzá. 1895-ben pedig, miután a község elöljárósága a megsokasodott feladatok miatt új épülete emelését tartotta szükségesnek, s dűlőre jutottak annak helyét illetően, Károlyi Sándor lemondott az István téri telek tulajdonjogáról, hogy evvel is segítse az új hivatali központ létrehozatalát. Szoros összefüggésben állt a közlekedés fejlesztésével a kereskedelem elősegítése, ami szintén az alapítólevél célkitűzései közé tartozott. Ennek jegyében kérvényezte 1863-ben Újpest hetivásár tartását és a megyeri rév működtetését, amihez előzőleg megszerezték Károlyi István támogatását: „Tekintetbe véve azt, hogy káposztásmegyeri majorságos pusztán telepített Ujpest község mint ilyen semminemü vagyonnal nem bir, tekintve azt, hogy ezen község lakosai az elviselhetetlen nagy házbéradó által annyira tul vannak terhelve, hogy a községbeli szükségletek fedezésére alig járulhatnak, különben is mint földes ura ezen községnek annak minden tekintetbeli felvirágzását és anyagi jólétének előmozditását szivemben hordvá, – nem ellenzem, hogy a m. királyi helytartótanács, illetőleg Ő Felsége legmagasabb engedélyével heti vásárok tartassanak, valamint nincs ellenvetésem arra nézve sem, hogy egy állandó rév állittassék fel.” A közművek kiépítettsége is jelentős mutatója egy település civilizáltságának. Ennek jegyében ajándékozta 1885-ben Károlyi Sándor Újpestnek, az akkor már befedett Gyáli-csatornát, az egykori Gyáli-tó, majd Gyáli-patak maradványát, hogy evvel is hozzájáruljon a város csatornahálózatának fejlesztéséhez. Csak mellékesen megjegyezve: a község 1892-től az első ideiglenes szemét lerakóhelyet is az uradalomtól bérelte.

Központi szerepet töltött be Károlyi István és utódainak gondolkodásában a rászorultak segítése, a műveltségi szint emelése. Ezért járult pénzsegéllyel Károlyi István 1853-ban a községi iskola építéséhez, és ezért ajándékozott földet 1859-ben a Magyar Kertészeti Társulatnak, hogy azon oktatási intézményt hozzon létre. E gondolat érvényesítésével hozta létre harmadik feleségével, Orczy Máriával és menyével, Károlyi Sándorné Kornis Clarisse-szal 1870-ben a Budapesti Gyermekmenhely Egyletet, amely központi épületének alapkőletétele 1882-ben volt Istvántelken. Az épületegyüttes két évvel később készült el Ybl Miklós tervei alapján, ahol 1903-ban létrejött egy leánynevelő intézet és internátus is. A korábbi Kertészképzőből pedig Károlyi Sándor Istvántelki Stephaneum néven idősek otthonát hozta létre. Amikor Újpesten 1891-ben, a század utolsó évtizedében először merült fel a második generáció, a már itt születettek középfokú oktatásának kérdése, Károlyi Sándor hajlandó volt középfokú tanintézet építésre telket ajándékozni, sőt azt kérvényező küldöttséget vezetett a kultuszminisztériumba, nem rajta múlt, hogy az eltérő országos tervek következtében ez a kezdeményezés ebben az időben még nem ért célt.

Kimondottan emberbaráti szemléletre vall a Károlyi-kórház alapítása. Károlyi Sándor 1893-ban kért engedélyt egy Újpesten létrehozandó magánkórház létrehozatalára. Az evvel kapcsolatos adminisztrációs munkák nem húzódtak el, a kórház megnyitására már 1895-ben sor kerülhetett. Eredetileg 60 betegre szánták, de már kezdetben hamar túllépte az itt ápoltak száma ezt. Károlyi Sándor az első időkben folyamatosan rendelkezett a betegek és szegények ellátásáról. A század utolsó évében a kórház nyilvánossá vált, amelynek támogatását az unoka, Károlyi László is folytatta, 1911–12-ben például feleségével, Károlyi Lászlóné Apponyi Franciskával együtt az épületet átalakíttatta, új szárnnyal bővíttette, központi fűtőházzal és gőzmosodával egészíttette ki, s különszobarendszert vezettetett ben a szegény középosztálybelieknek. 1912-ben elsősorban a tuberkulózis elleni harc hozta létre Újpesten a Főiskolai Szociális Telepet, amely Károlyi László és Újpest város által közösen adományozott telken, az Erkel utca 16. száma alatt jött létre, – munkáját azonban csak a háború után kezdhette meg, amikor az 1920-ban létesített egyetemei Közgazdaságtudományi Karhoz kapcsolódott Egyetemi Szociális Telep néven. A világháború éveiben, a korábban ismeretlen mértékű és egyre általánosabbá váló nélkülözés csökkentésére alapította 1916-ban Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska létrehozta az Újpesti Stefánia Szövetség Anya- és Csecsemővédelmi Intézetét avval, hogy az intézet tulajdonában juttatta a Petőfi u. 2–4. szám alatti ingatlant.

Az alapítólevélben kikötött és hosszú időn keresztül gyakorolt bérleti szerződések azonban, amelyek tulajdonjogot nem, csak használati  jogot adtak, súrlódási felületet is jelentettek a település és a grófi család képviselői között. Egyrészt maguk a parcellázások nem sorban történtek, hanem bizonyos telkek kihagyásával, ami ugyan előrelátó gondolkodás volt a tulajdonos részéről, aki joggal feltételezte, hogy a kapott kiváltságok birtokában ipari üzemek is megtelepednek majd, azoknak pedig helyet kellett hagyni; – így jutott például az Egyesült Villamossági Rt. közismert nevén Tungsram 1900-ban és 1911-ben is működésbővítéshez nagyobb földterület birtokába –, ez a következmény azonban állandó perlekedési lehetőséget jelentett a korábbi betelepülők részéről, akik szokásjogaik csorbítását látták egy-egy ipari üzem, gyár működésével járó változásokban. 1898-ben például Kiss Sándor ügyvéd, később újpesti díszpolgár akciót indított a régi taksás telkek felszabadítása érdekében, 1909-ben pedig a Szociáldemokrata Párt helyi szervezete követelte a még parcellázatlan telkek megváltását. Ugyanakkor a birtokot Károlyi István utódainak is gyümölcsöztetően kellett működtetniük, összhangba hozva kereskedelmi hasznot és jótékonyságot. Ezt példázza az 1893-as év, amelyben az Újpesti Ipartestület egy új székház építéséhez a tervezett telek örökbérének megváltását kérte Károlyi Sándortól, aki azt meg is adta, természetesen a bérleti díjat meg kellett fizetni, de a kamatokat avval engedték el, hogy azt tehetséges tanonciskolai tanulók jutalmazására kell fordítani. A terület eredeti birtokosai és az itt létrejött települések között egyébként nem voltak ritkák a különféle földdarabok rendezésével kapcsolatos ügyek. 1912-ben például hosszú, több évre elhúzódó ügy oldódott meg avval, hogy Károlyi László bizonyos, a fóti határban lévő területeket Rákospalotához csatolt, cserében Istvántelek Újpesthez csatolásáért, amit a képviselőtestület már régóta szorgalmazott.

A Károlyi család és Újpest majdnem százötven éves kapcsolata a múlt század negyvenes éveinek végén szakadt meg. 1945 elején a Nemzeti Segély a Károlyi uradalomban gyermekek részére lefoglalt tíz tehenet, április 10-én pedig Szalay Sándor polgármester falragaszon tudatta, hogy a földreform során a Károlyi uradalom területét a Községi Földigénylő Bizottság felosztotta, az „most már a kisemberek tulajdonát képezi”, ahogy itt olvasható. A falragasz azonban valószínűleg nem emiatt született, hanem az erkölcsök ekkori fellazulását példázza, hiszen a továbbiakban az áll, hogy a termés egészének védelme miatt, oda a csak az ott földdel rendelkezők léphetnek be. A kötelékek végét Károlyi István kései leszármazottja, az akkor még serdülő korú Károlyi László az Újpesti Helytörténeti Értesítő 1997. novemberi számában foglalta össze. A fóti birtok első tulajdonosának, Károlyi Istvánnak öröksége három részből állt: katolikus vallás, liberális világnézet, nemzeti elkötelezettség. Utódainak életében mindez a családi hagyományok tiszteletében, a világ erkölcsi megközelítésében, a tanító szándék iránti feltétlen bizalomban, a földművelő népesség felemelésének elősegítésében, az ipari termelés támogatásában mutatkozott meg, mindabban, ami patrónust és klienst a hazaszeretet által kapcsol egységbe.