Hazatérés

Amikor a sajtóból megtudtam, hogy 2010-ben Pécs lesz Európa egyik kulturális fővárosa, megörültem. Pécs országunk egyik legszebb városa, kiemelkedően értékes történelmi belső magja és lenyűgöző a fekvése. A kulturális fővárosra kiválasztott településeknek lehetőségük nyílik rég áhított terveiket – legalább részben – külső segítséggel valóra váltani.

Megörültem, és segítőkész tettvágyamtól indíttatva azonnal felajánlottam gyűjteményemet Pécsnek az európai kultúra évére. Hadd lássa a sok odalátogató, hogyan indult el ez a kis fazekasműhelytől kezdetben alig különböző manufaktúra a világhír felé. Rózsaszín használatitárgy-gyűjteményem a fejlődés kezdetének kézzel fogható bizonyítéka. A világhálón keresve több, ezekben az évtizedekben alapított kerámiaüzem múzeumára bukkanhatunk, de a manufaktúrák első évtizedeinek a háztartásokat jól szolgáló tárgyai szinte sehol sincsenek átfogóan bemutatva. Érthető – névtelen gyárak hétköznapi termékei. Használták, kedvelték ezeket az edényeket, de sosem kerülhettek a dísztárgyak kiemelt bánásmódot igénylő kategóriájába. Megbecsülték őket, mert egyszerűek, praktikusak és ízlésesek voltak, de a gondos használaton túl senki sem kezelte őket megkülönböztetett módon – sem Pécsett, sem bárhol máshol Európában. Pedig ma már tudjuk, a kezdetek igen fontosak, érdekesek és ugyanúgy a nemzeti vagyon részei, mint az aranykor díszes alkotásai. Közel negyven éve folyó gyűjtésem utolsó évei ezért már tudatos értékmentéssé nőttek. Barátkoztam a gondolattal, hogy a szeretett és dédelgetett tárgyaktól egyszer meg kell válnom. El kell tőlük búcsúznom, hogy segítségükkel „szülővárosukban”, Pécsett, a kezdeti időket hitelesen dokumentálni lehessen. Bemutatni és büszkélkedni velük. Ezekkel a tárgyakkal indult el a pécsi gyárban a lassan növekvő termelés, amiből Zsolnay Vilmos vezetésével sok nehézség, próbálkozás, kutatás és viszontagság közepette fejlődött ki a későbbi megérdemelt elismerés.

A kulturális főváros cím elnyerése számos régen dédelgetett fejlesztés előtt nyitott kaput Pécs városának.

A nagyhírű Zsolnay gyár területét kettéosztották, az értékes műemléki épületegyüttest tartalmazó feléből egy sikeres tervpályázat nyertesei a várossal közösen megálmodták a Zsolnay Kulturális Központot. A gyár másik felében pedig – reméljük minél előbb – újra, régi híréhez méltón fog termékeivel tündökölni a technológiai megújulás alatt álló ősi manufaktúra. A terület kultúrának szentelt oldalán az elsők között kapott helyet – az egykori Sikorski-villában – az Aranykor című összeállítás. Az Amerikában élő magyar mérnök, Gyugyi László egyedülálló gyűjteménye egészíti ki a belvárosban elhelyezkedő világhírű Zsolnay Múzeum kincseit. Amikor a megnyitó után pár nappal elzarándokoltam, hogy megcsodáljam a város új büszkeségét, éreztem, nem is baj, hogy a kulturális főváros éve alatti többszöri felajánlásom nem nyert meghallgatást. Látogatásomkor felébredt bennem a gyanú, a város anélkül, hogy tudná, most alakítja ki gyűjteményem méltó helyét. Ezzel a jóérzéssel tértem haza, és csak reméltem, hogy rajtam kívül ez másnak is hamarosan eszébe jut. Pár héttel pécsi kirándulásomat követően megkeresett a manufaktúra vezetőnője – és ettől kezdve egyre biztosabban éreztem, a rózsaszín gyűjtemény útja megmásíthatatlan.

A sok munka, segítség, összefogás, jóakarat és a gyár múltja iránti városi elkötelezettség eredményesen beérett: megnyílik a pécsi gyár területén a Zsolnay Kulturális Központban a rózsaszín használati tárgyak állandó kiállítása. A boroskancsók, zsírosbödönök és társaik hazatérnek. Használóik örömére több mint száz évig becsülettel szolgáltak a legkülönbözőbb helyeken. Legtöbbjük Magyarországon, sokuk Ausztriában, Erdélyben, de hazahozhattam egy érdekes bögrét Belgiumból is. Kis fajansz-kerámia csapatuk mostantól büszkén hirdetheti: a mi segítségünkkel fejlődött a manufaktúra az egész világon elismertté.

A rózsaszínek most hazatérnek. Az első egyszerű építésű égetőkemence, melyekben a manufaktúrát alapító Zsolnay Ignác, valamint elszegényedett falusi fazekasokból toborzott munkásai a kezdeti rózsaszíneket kiégették, a kiállítás helyétől alig mint harminc méterre helyezkedett el. A Felsővámház utcai óriási rózsaszínraktár pedig kőhajításnyira van a hazatérők új otthonától. Az a rózsaszínraktár, melyről az unoka, Mattyasovszky Zsolnay Margit a következő sorokkal emlékezett meg édesanyjával, Mattyasovszkyné Zsolnay Terézzel közösen írt könyvében:

„Megépült a Felsővámház utca mentén húzódó emeletes raktárépület. Az emeletet végestelen végig a rózsaszínedény-raktár foglalta el: háromszázharminc különböző forma, nyolcszáznegyven nagyságban, illetve kivitelben. Volt itt minden a játék edénykéktől a konyhaedényen át a harmincliteres zsírosbödönig, a mosdó- és étkészlettől a fényarannyal díszített vázákig és hamutartókig. Amikor a déli hosszú ablaksoron besütött a nap, még a levegő is rózsaszínűnek látszott. Ez a tökéletesen kidolgozott, egyenletes rózsaszín máz volt az 1881-as évek elején megkezdett pink-kísérletek eredménye, és hosszú éveken át ezzel mázoltak mindenféle használati edényt. A szép szín annyira megnyerte a közönség tetszését, gyártása pedig olyan méreteket öltött, hogy szükségessé vált egy ilyen óriási raktár építése.”

A rózsaszínek hazatértek, hogy mostantól ezen a méltó helyen – egyszerű, de nemes formáikkal, diszkrét színükkel és magas, használatban eltöltött korukkal – számtalan társuk nevében hirdethessék a kezdetek fontosságát és szépségét.

Winkler Barnabás