Backup_of_2012 szulinapi meghivo

 

Hölgyeim és Uraim!

Kedves, – többnyire – Kollégák! (Már csak azért is, mert ki más jön el Ybl Miklós születésnapját megünnepelni?) De azok, mi – fogyatkozva bár – de újra itt vagyunk. Mert újra megrendeztetett. Mert újra szükségünk van rá. Mert az Ybl Egyesület hívott. Mert Szmodits Júlia hívott. A 201-edikre. Hát, itt vagyunk. Tavaly kérdeztem Tőle, hogy mit csinál jövőre. Na, mit? Ezt. A 201-ediket. És most újra itt vagyunk. Ünnepelni Ybl-t, az Ybl-díjat, ünnepelni az Ybl-díjazottakat.

Mert tavaly is eljöttünk. Tavaly is itt álltunk. Hogyne álltunk volna itt, mikor kerek évforduló volt. Nagyon kerek. Tavaly, Júlia fantasztikus sikereként elérte – igen, Ő maga érte el, – hogy az Ybl-díjakat a mester talán legszebb épületében – az Operaházban adta át a miniszter. Az akkori, erre hivatott miniszter.

Sokat változott a világ. Most teljesen mindegy is talán, hogy ki mindenkinek harcaként „elértük”, hogy maradjon az Ybl-díj.

Hölgyeim és Uraim!

Maradt. Igaz, hogy csak három, de lett. Őket felsorolni nem olyan nagy feladat. És segítsen ebben a részrehajlás nélküli Ábécé. Szóval Kaló Emese, Kovács Péter DLA és Thoma Emőke. (Amúgy remélem, hogy lesz ez még hosszabb sor is, mondjuk öt, mint eddig volt. Mint ahogy volt Pro Architectura, meg Kós Károly díj is.) Ám most nekik örüljünk, és gratuláljunk. A megtiszteltetés elvitathatatlan. Én persze, ezenközben még arra is gondolok, amit tavaly Mikuláskor egyszer már elmondtam Ybl Miklósról, nevezetesen azt, hogy jóllehet elképesztő életműve által, de elérte, hogy – s most ismétlem magam – „ha másra nem gondolnék, gondolhatnék, csak arra, hogy az építész megbecsültsége Ybl „működése” alatt érte el azt a társadalmi elfogadottságot, ami a vásározótól a tisztes – akár ünnepelt – polgárig vezetett”. Hogy napjainkban újraéljük ennek – sokak által irigyelt – örömét, nos már ez is éppen elég lenne. De most itt vannak ünnepeltjeink. Legyünk velük.

Kedves Ybl-díjasok. Nektek a díjat most adták át. Legyetek rá büszkék. Nagyon büszkék. Vigyázzatok rá. Mert az mégis csak a szakma – mit nem mondok – a hivatás legmagasabb díja. „Kihagyás” nélkül. Ezért aztán jelképéül a folytonosságnak, itt vannak valósan, vagy „csak” szellemükben 1955, 65, 75, 85, 95 és 2005 Ybl-díjasai is. Szeressük Őket!

Ugye jövőre is eljövünk?

Budapest, 2015. április 11.                                       Sáros László György DLA