200 éve, 1814 április 6-án született a magyar építőművészet egyik legnagyobb egyénisége

Ybl Miklós (1814-1891)

 Egy művészt megismerni – csak a művei alapján – nem lehet. Aki így próbál közel kerülni a kiválasztott mesterhez, csak hamis képet kaphat az illetőről. Mert az „EMBER”-t is meg kell keresni, a környezetet amiben élt, amiben felnőtt, meg kell ismerkedni kedvteléseivel, hangulataival, érdeklődési körével, fizikai adottságaival, különleges képességeivel.

 – x –

          Az Ybl család osztrák eredetű, de 1714-ben – tehát 28 évvel Buda visszafoglalása után – Ybl Miklós egyik ősét már bejegyzett, letelepedett kereskedőként tartotta nyilván Székesfehérvár kereskedőcéhének anyakönyve. Édesapja, aki szintén Miklós volt, a kereskedőcéh fő-céhmestere lett.

Gyermekkoráról nagyon kevés adat maradt meg. Igen jó rajzkészséggel áldotta meg az ég, ennek bizonysága egy rózsát és nárciszt ábrázoló rajz, amelyet 11 éves korában készített, s amelyet ma a veszprémi múzeum őriz.

Mi indította el őt az építészet felé, miért szakított a családi tradíciókkal, a jól bevált kereskedői pályával, nem tudjuk, csak azt, hogy Bécsbe került, s ott végezte építészeti tanulmányait. Onnan Pestre költözött, de nem nyerte el az óhajtott irodai állást – amint egyik életrajzírója megjegyzi: “a haza szerencséjére”. Ha ugyanis megkapja, nem tanult volna tovább, nem utazott volna és tehetsége nem bontakozhatott volna ki.

Amikor Ybl 1831-ben, 17 éves korában (!) kitűnő eredménnyel befejezte Bécsben építészeti tanulmányait, hazajött és felvételét kérte a Pest-Budán működő építész-céhbe. Felvételét elutasították. Pollack Mihály irodájában helyezkedett el, miután kőműves-legénnyé avatták. Majd Koch bécsi építésznél dolgozott. De még nem volt “vándorúton”, vagyis nem járt tanulmányúton külföldön. Ebben az időben az építészek elsősorban Itáliát, az osztrák és német területeket, esetleg Franciaországot keresték fel. Ybl is nekiindult 1841-ben, amint azt a kiállított latinnyelvű útlevele igazolja. Először Münchenbe ment, onnan Innsbruckba.  Itt kellett kiváltani az osztrák uralom alatt álló északolasz városokba szóló vízumokat. Az osztrákok ugyanis féltek az olasz önállóságra törekvő, hazafias mozgalmaktól s ezért az oda utazni készülőknek előre meg kellett adni a tervezett útirányt, tartózkodási időt és minden egyes városnál, mind belépéskor, mind kilépéskor láttamoztatni kellett a névre szóló vízumos útlevelet (Ez az irat megmaradt és az Ybl-hagyatékban őrzik e sokpecsétes dokumentumot). A Brenner hágón át – póstakocsin – utazott. Velence, Ferrara, Bologna, Firenze, Livorno, Genova, majd Milano volt az útvonal ennél az itáliai útjánál.

A gazdag építészeti-művészettörténeti tapasztalatokon kívül más is vonzotta a természeti szépségekért rajongót: az Alpok hófödte csúcsai, a hegyek világa. Nyilván már bécsi tanulmányi ideje alatt megismerkedett az osztrák hegyekkel. Az itáliai tanulmányút után, hazatérőben, Milanóból északkeleti irányba, Bormio felé vette útját. Tudta, hogy itt már a rómaiak felfedeztek melegvízű gyógyforrásokat és fürdőket is kiépítettek – ezt is meg akarta nézni, de a leginkább a 2758 méter magasságú Umbrail-hágón átmenő út izgatta. Ezt az utat 1820 és 1824 között stratégiai okokból az osztrákok építették. A katonaságtól külön engedélyt kellett szerezni, hogy a ritkán-járt, talán nyáron is hóviharos utat igénybe vehesse s útközben valahol megszálhasson. Körbe csupa háromezres csúcsok. Nem ismeretes, hogy hogyan utazott: gyalog, lóháton, öszvéren?  Egy bizonyos, hogy nagyon fáradságos, többnapos út lehetett egészen a kb. 130 km-re levő eredeti osztrák területekig. Pedig választhatta volna a jártabb, biztonságosabb utat is a Brenner hágón át. De neki élmény kellett, nem is akármilyen. Bormioból kanyargós meredek út vitt, nehéz terepen a hágóra, majd leszállva a völgyekbe, következett a másik hágó a maga 1993 méteres magasságával. Ha meggondoljuk, ez az általa választott út ma is kalandos, sok autóst is visszariaszt, pedig ma nem napokon át kell a kanyargós és sokhelyütt igen meredek úton megmászni a többezres méteres hágókat.

—-

          Külföldi,  olaszországi tanulmányút után tért Ybl végleg vissza, s tehetsége hamar az építészek élvonalába emelte. Először a Károlyi grófok építésze lett és elkészítette a fóti híres templomot, majd az ő révükön a magyar arisztokrácia halmozta el munkával az ország legkülönbözőbb vidékein.

Mindenki ismeri, aki Budapesten járt, a Bazilikának nevezett Szent István-templomot. Ennek helyén régen egy kis templomocska állott. 1849-es szabadságharcban, amikor Budáról, a Várból Hentzi osztrák generális Pestet lövette, az épület sok találatot kapott, teteje leégett, falai összerepedeztek. A károsodás olyan mértékű volt, hogy életveszély nélkül megközelíteni már nem is lehetett. Pest városának tanácsa 1850-ben hosszas üléseket tartott, és arról tárgyalt, hogy egy új templomot kell építeni a szétlőtt helyére. Büszkék voltak a tanácsurak a kiépülő Pestre, hiszen nemrég készült el az ország egyik büszkesége, a Pestet és Budát összekötő végleges híd, a Lánchíd. Ők, akik minden apró, csip-csup kérdésen vérre menően vitatkoztak, és annyi pártra szakadtak, ahányan voltak, most csodálatos módon egy véleményen voltak: az új templom szebb és nagyobb legyen minden eddigi pesti templomnál !

Hild Józsefet (1789-1867) bízták meg a tervezéssel. 1851. október 4-én le is tették az új templom alapkövét. Serényen dolgozott mindenki az épülő művön, s 1865-ben már 40 m magasságnál tartottak. Két év múlva azonban meghalt Hild és ekkor az építkezés vezetését Ybl Miklósra bízták. Őt balsejtelmek gyötörték a templom miatt. Sehogy sem volt megelégedve a nagy kupolát tartó pillérekkel. Aggodalmait nemegyszer elmondta, szóvá tette. A városi tanácsurak azonban nem hittek neki, észrevételeit hümmögve fogadták, fölösleges aggályoskodásnak tartották.

1867 ősze ritka csúf idővel lepte meg Pest városának békés polgárait. Egymást érték a viharok, orkánok, felhőszakadások. Ezekre a külső behatásokra azután tényleg jelentkeztek a pilléreken ijesztő repedések. Ybl egy újabb beadványban feltárta a szomorú helyzetet, remélve, hogy a csökönyös tanácsurakat a repedések meggyőzik, és végre hozzájárulnak a templom lebontásához. A kiküldött bizottság azonban az építkezés folytatását rendelte el. Sőt! Szigorúan meghagyták, hogy a bajt el kell titkolni! A repedések azonban továbbhúzódtak, a falazatok mindjobban szétnyíltak. Újabb és újabb sürgetésre 1868. január 21-én újból kiszállt egy bizottság, és a helyszínen látottak most már őket is aggodalommal és ijedtséggel töltötték el. Felkérték az építészt, dolgozzon ki valamilyen tervet a már majdnem teljes egészében álló kupola bedőléstől való megmentésére. Ybl azonban már látta a való helyzetet, és nem volt hajlandó alkudozni. Jelentette, hogy a helyzet menthetetlen, az építkezés területét saját felelősségére kiüríttette, a környéket lezáratta. Őrséget rendelt ki, hogy a veszélyeztetett területre senki ne léphessen.

1868. január 21-ről 22-re virradó éjjel hatalmas jeges vihar tombolt a város felett, és ez megadta a kegyelemdöfést az épületnek. Ybl 22-én reggel jelentette, hogy a katasztrófa elkerülhetetlen. Aznap délután 3 óra 10 perckor a kupola beomlott. Az iszonyatos robajt az egész városban hallani lehetett. A környék ablakai betörtek, a rázkódás pedig olyan nagy volt, hogy – amint azt az akkori újságokban olvasni lehetett – az egyik közeli iskolában a gyerekek még az iskolapadból is kiestek.

Korabeli szakvélemények szerint a katasztrófát az okozta, hogy a kupolát tartó pillérek kétféle falazatból készültek: egy külső téglaköpenyből és egy terméskő belső magból. Minthogy a kőfalhoz több habarcsot használtak, a pillérek magrésze erősebben és különböző mértékben süllyedt meg. A kupola terhelését tehát a pillérek egyenlőtlenül hordták, ezért végül összeroppantak.

Az új templom építését ezek után természetesen Yblre bízták –  de annak befejezését már nem érhette meg.

—-

         Ybl kiváló szervező és óriási munkabírású is volt.

Már az 1843. évi pozsonyi országgyűlésen felvetették, hogy Pesten építeni kellene egy képviselőházat. Az 1848-49-es események azután ezt a kérdést tárgytalanná tették, egészen 1865-ig. Az ország ekkor már a kiegyezés előtt állt, és 1865. augusztus 5-én Mailáth György magyar királyi udvari kancellár közölte Sennyey Pál főtárnokmesterrel, hogy a király elrendelte egy pesti képviselőház építését.

És most figyeljünk csak a dátumokra!

1865. augusztus 18-án megszületett a döntés a városi tanácsban: a mai Bródy Sándor utca 8. szám alatti telken állott a Sándor-laktanya, itt kellett felépíteni az új épületet (ez a mai Olasz Intézet). Ybl kapta a megbízást a tervezésre.

Ybl és tervezőirodájának hallatlan munkabírására jellemző, hogy a terveket augusztus 24-én már bemutatták az uralkodónak, aki augusztus 26.-án azokat jóváhagyva kötelezte Yblt, hogy a részletes költségvetést 48 óra alatt mutassa be. Ez meg is történt, és augusztus 29-én a király a költségeket is jóváhagyta. Ferenc Józsefnél nem lehetett késni, nem lehetett határidő módosítást kérni!

Szeptember 1-én Yblt véglegesen megbízták a további tervezéssel. Elkészítette a kivitelezési terveket, és az építkezés szeptember 11-én megkezdődött. A munkálatokat Diescher József építőmester vállalta: szerződése szerint 90 nap alatt, 1865. december 9-ére készen kellett állania az épületnek. Ybl és Diescher mindent megtettek a munka gyorsítására – egyes időszakokban állítólag 800 (!) embert foglalkoztattak. November 4.-én tartották meg az egész városra szóló bokrétaünnepélyt.

Sürgősen el kellett készíteni a nagy tanácsterem padsorait és a belső bútorozást is. A hazai gyakorlatlanabb asztalosok helyett – mivel az idő igen sürgetett – Ybl bécsi mestereket szerződtetett. Ezért, az akkori újságcikkek szerint, október 9-én este 30-40 asztalos legény tüntetett Ybl lakása (Üllői út 8.) előtt, és kövekkel beverték lakásának és irodájának ablakait.

Ettől a kis zavaró incidenstől eltekintve az építkezés rendben lebonyolódott, és az első képviselőházi ülésre 1866. április 16-án, a teljesen berendezett új épületben került sor.

         Gondoljuk csak meg: közel 150 évvel ezelőtt ilyen tempóban lehetett dolgozni! Nem volt bürokratáskodás, kifogások keresése, vitatkozás, szófecsérlés, irományok végtelen sora. Legjobb tudása szerint dolgozott mindenki. És milyen ragyogó szervezőképesség kellett az ilyen gyors munka minden fázisában! Valljuk be, ma, a számítógépek és építőipari gépek korszakában nem tudunk így dolgozni.—-

         Ybl volt e korban a magyar építészek “nagy öregje”, akinek irodájában és akinek példáján csiszolódtak a fiatalabb építészek.

Négy leghíresebb munkája:

– Fóti templom – épült 1845-1855

– Bazilika – épült 1868-1891

– Vámház – épült 1870-1874

– Opera – épült 1873-1884.

Yblről ismerősei azt tartották, hogy hirtelen haragú, szenvedélyes ember, aki azonban hihetetlenül tudott uralkodni indulatain, és szelíden, tapintatosan tudta mindenkor az ellentéteket elsimítani.

“Haragját otthon fújta ki, ilyenkor nem is lehetett szólni hozzá, családtagjai még a tekintetét is kerülték. Türelemmel meg kellett várni, míg az öreg lecsillapodik. Ennek biztos jele volt az, hogy leült harmóniumához, hogy a zene hangjaiban keressen feledést az élet keserűségeire. Nem is nevelte Félix fiát építésznek, talán azért, mert Őt a Vámház építkezése során sok méltánytalanság érte, tiszteletdíját több ízben is csökkentették, nem fizették ki. Az ilyen eljárástól elkeseredve nemegyszer kiáltott fel fia előtt: “Sei froh, dass du kein Architekt bist!” (Örülj, hogy nem vagy építész!) – írta róla távoli unokaöccse, Ybl Ervin művészettörténész.

A budai királyi palota kiépítéséhez is készített Ybl terveket, de Rudolf trónörökös halála (1889) miatt a munkálatok leálltak, csak a krisztinavárosi támfal építése indult el.

1891. január 22-én meghalt Ybl. Az egész hazai művészvilág gyászolt, mert nem csupán az építészeket segítette ott, ahol arra lehetősége volt, hanem a képző- és iparművészeket, és kötelességének tartotta a fejlődő hazai ipar támogatását azzal, hogy lehetőleg minden munkáján a hazai termékeket és munkavállalókat részesítette előnyben.

         Milyen ember volt hát a 200 évvel ezelőtt született Ybl ?

Nemcsak kiváló művész, hanem lelkesedő, talán kissé szangvinikus, fiatal korában a fizikai megpróbáltatások iránt rajongó, – ma azt mondanánk – vagány, természet-kedvelő, óriási munkabírású, kiváló szervező-képességgel rendelkező, idősebb korában kiegyensúlyozott, nagy önuralommal bíró, széles látókörű, zenekedvelő,  bizonyos humorral megáldott, a magyar ipar fejlődését mindig szívén viselő ember volt.

Ezt bizonyítja teljes élete.

Dr. Seidl Ambrus
építészmérnök
Professor Emeritus