Dr. Dávid Katalin
művészettörténész akadémikus
Ybl – megnyitó
Bazilika, 2014.augusztus 23.
Ha állok egy építészeti alkotás előtt, úgy tekintek rá, ahogy nagyon régen, sok évtizeddel ezelőtt megtanított erre a világhírű angol építészettörténész, Nicolaus Pevsner, ai megtalálta az építészetben a teljes képzőművészetet: a falak kezelése, az ablakok aránya a falsíkokhoz, a színe egymáshoz való viszonya a kétdimenziós festészet látásmódját idézi. Az épület egészének külső megjelenése, tömegrészeinek kontrasztja, a kupola, a tető, az előreugró és visszalépő részek ritmusa olyan három dimenzió, amely az épület, mint térbeli egységet kezeli, a szobrász szemlélete szerint. És most jön a teljessége az alkotásnak, amely a térrel foglalkozik, ami szerint az építészet története elsősorban a térformáló ember története. Így az emberi művészi alkotóerő minden iránya szintézist kap az építőművészetben, vagyis minden vizuális művészet közül az építészet a legátfogóbb. Ezért azután nem is csodálkoztam soha azon, hogy egy új művészeti korszakot mindig az építészet intonál, ő üti le az irányt mutató hangot, amely keresése indítja el az alkotóerőt.
Ezzel a szemlélettel megélni Ybl művészetét, értjük meg igazán jelentőségét. Ugye tudjuk, hogy a magyar építészetben ő az, akit – országosan tekintve – a legtöbben ismernek, mégpedig korosztálytól, műveltségtől, területtől függetlenül. Ez az általános ismertség teszi lehetővé, hogy személye és természetesen munkássága egyik jelképe legyen a hazai építészetnek. Így kell rá tekintenünk és ezért nagyon is méltó, hogy születésének 200. évfordulója a magyar építészetet ünneplő esztendő. Ha ott állok a Fóti templom előtt, körbejárom a pesti Bazilikát, ha elcsodálkozom az Operaház külső és belső pompáján, ha öröm tölt el, mert látom életre kelni a Várhegy gyönyörű kompozícióját, megértem, hogy Ybl méltóan áll a magyar építészet fókuszában. Nem azért, mert több mint voltak nagyszerű elődei vagy utána következő építészgenerációk, hanem mert olyan időszakban kap szerepet művelődéstörténetünkben, amikor a modern polgári Magyarország megteremti életteréhez a miliőt. Korának lényegét értette meg, minden alkotása ezt reprezentálja azzal, hogy nem csak építészeti remekművek ezek, hanem mindegyik szerepet kapott az adott település, az adott városkép kialakításában. Így igaz ez és ezért művelődéstörténetünkben ő az a személyiség, aki egy egész századot, a 19. századot teljesen birtokolja. Minden megérintette őt és ő pedig alakítója lett ennek a mindennek. Indulása a század első nagy önálló stílusának, a klasszicizmusnak idejére esik, ami alakítja szemléletét, hatással van rá mesterein keresztül. Majd egyidőben a kontinenssel, megteremti a magyarországi romantika sajátos művészi világát. Ez végül megidézi az európai művészet nagyszerű múltját, amikor a neoreneszánsz szépséges világát formába önti. Azt hiszem, ez az utóbbi az életmű győztese. És ezt úgy teszi, ahogy kevesen a hasonló szemléletet megvalósító kortársai közül. Ő ugyanis a reneszánsznak nem valamelyik irányzatát vagy korszakát emeli saját korába, hanem a quattrocento vagy cinquecento szemléletéből, formavilágából merít, hanem az egészet kívánja birtokba venni, a reneszánszot teljességében.
Válogatva a kétszáz évből ránk maradt vizuális örökségéből, ha belépek épületeinek terébe és bámulattal nézem udvarainak mediterrán fény-árnyékot tükröző architektúráját, az ember megérzi az építészet lelkiségét.
Épületei tették, amit tenniük kötelesség: otthonná váltak. Otthont kapott benne az ember, a család, a közélet és a művészet is. A társadalmát fogadták magukba és adtak életteret közösségnek, egyénnek, hétköznapoknak és ünnepeknek, környezetet teremtve köréjük. És mindezeknek szellemi koronája, amit ez a kiállítás hivatott reprezentálni. Ybl szakrális művészete, a Mindenhatónak földi otthont teremtő alkotásai. Ezek közül, azt hiszem, a fóti templomát szerettem a legjobban. itt éljük meg, azt a ritka művelődéstörténeti pillanatot, hogy európai viszonylatban, stílusalakítását tekintve, élre kerül a magyar építészet. Mert a 31 éves Ybl romantikát itt olyan kiérlelten teremti meg, amivel még a bajos iskolákban sem találkozunk ebben az időben. És mindehhez gyökeret a magyarországi románkori építészetben eres és talál. És kevesen tudják, hogy a Szeplőtelen fogantatás tiszteletére épült templom oldalépületének kerek ablaka az egyik legősibb Mária szimbólumot, a hatágú Dávid csillagot formálja meg, amellyel a San Pietroban a Péter szobor trónján, illetve az 5. századi római Sta. Maggiore ornamentikái között találkozunk. A két háromszögből alakított csillag Isten Anyjának ég és föld közötti közvetítő szerepét jelképezi ősidők óta a keresztény ikonográfiában és Ybl műveltségét bizonyítja, hogy a kevesek közé tartozott, akik ismerik ennek a ritka Mária szimbólumnak értelmét.
Természetesen kihagyhatatlan szakrális munkái közül az a főmű, amely ennek a kiállításnak is otthont ad, a pesti Bazilika, az az alkotás, amely nem méreteiben, hanem csodálatosan komponált arányaiban hordja monumentalitását. Mert így igaz! A monumentalitást soha nem a lemérhető nagyság reprezentálja, tehát hogy mennyire emberfeletti méretek foglalják el a teret. A monumentalitás hordózója az a proporció, az a viszony, amelyet a kompozíció részletei élnek meg egymás között. És ebben a tekintetben, Ybl Miklós oeuvre-jének legérettebb gyümölcse a Bazilika épülete. Mikor elmegyek a Bajcsy Zsilinszky úton a Bazilika mögött, minden alkalommal megragad a szentély csodálatos külső architektúrája, építészeti arányaival, oszlopsorával, az ablakok ritmusával, emeletet záró bábos-korlátos főpárkánya az apostolszobrokkal. A hazai építészet ezzel kontinensi szépséget alkotott.
De miért is szűkíteném le Ybl épületeinek szakralitását a magától értetődőre, templomaira. A szépség, akárcsak az igaz és jó, égi valóság itt a földön. Teremtője a lélek, az emberi szellem, így azután eredendően Istenben gyökerezik. Igaz, jó, szép, ez a három tehát olyan dolog, amit nem tud birtokolni a gonosz és ebből a szépséget nagyon is tudatosan, célul kitűzve ott találjuk Ybl Miklós minden alkotásán. A Várbazár költőiségében, a hatalmas Vámház tömegelosztásának fegyelmezettségében, díszlépcsőjének ornamentikájában, a teret osztó oszlopok, pillérek és piaszterek faragványaiban, az Operaház belső és külső architektúrájának lendületében, amelynek különös ritmust ad a márvány gazdag színvilága. És e felsorolásnál ne feledkezzünk meg udvarainak lelket pihentető harmóniájáról. Költőiség, fegyelmezettség, lendület, ritmus, harmónia, amelyeket megtalálom nemcsak a pompás, méltóságot, nagyságot sugárzó épületein, hanem ugyanúgy legegyszerűbb munkáin is. Ezért, ha oeuvre-jének szakralítását keressük, méltó az egész életművet megtisztelni ezzel a jelzővel.