Nyolcvan év egy Ybl – házban / Budapest, V. Múzeum krt. 19./
Persze, mikor születésem után hazahoztak, még nem tudtam értékelni, hogy egy IBL – házba hozott a gólya. Ez csak később, fokozatosan alakult ki bennem, amikor már össze tudtam hasonlítani, mondjuk egy lakótelepi házzal, a lakást pedig egy lakótelepi lakással. A lépcsőházunkban kényelmesen elférne egy átlagos lakótelepi lakás, a lépcsők szélesek, a lépcsőfokok emelkedése egy Trabant számára sem jelentene leküzdhetetlen akadályt.
Valamikor a hetvenes években a lépcsőház felett a tetőt megbontották, onnan javították meg a szomszéd ház tetejét, majd elfelejtették helyre állítani. Ennek következtében éveken keresztül a lépcsőház télen-nyáron ázott, a lépcsőfokok széléről kilós darabok törtek le. A balesetveszély elhárítására a lépcsőket alulról vasgerendákkal erősítették meg. Ezeket a gerendákat feketére festették, hogy „ne verjük be a fejünket”.
A kaput egy kétszárnyú, vastag fából készült jó állapotú kaput a 70-as években magasabb városképi szempontnak eleget téve „újrahasznosítás” céljából elvitték, helyére jellegtelen, fekete vasrácsból és üvegből készült „szocreál” nyílászáróra cserélték. A mindenben hátsó szándékot kereső suttogó reakciósok szerint ez preventív intézkedés volt, egy esetleges újabb 56 esetére, mivel a régi kapu a bent lévőket elrejtette és védte, az új pedig átlátható, és könnyen betörhető volt.
A háború előtt a liftet csak a házmester kezelhette. Csengetésre kijött a házmester-lakásból, felvitte az illetőt, majd visszavitte a liftet a földszintre. Később az ostrom után lazultak az előírások (már nem kellett vizsga a lift kezeléséhez) mindenki felmehetett, akinek kulcsa volt, azzal a megkötéssel, hogy visszaküldi azt a földszintre. Lefelé mindenki gyalog ment. A liftben volt egy csodálatos szerkezet, amely lehetővé tette, hogy a liftet csomag, vagy tüzelő szállítására is lehessen használni az utazó kabin beszennyezése nélkül. A pincében egy a kabin alatti tároló részbe lehetett a tüzelőt berakni, az emeletre felérve pedig egy gomb megnyomására éppen annyit emelkedett a lift, hogy a tüzelőt kényelmesen ki lehessen emelni. Az utazófülke belső fala sötét faburkolattal volt bevonva, a kényelmet pedig egy felnyitható pad szolgáltatta.
Később a technika fejlődése lehetővé tette a lift automatikus vezérlését. Ezt úgy oldották meg, hogy a régi kabint leszerelték, helyére egy feleakkora kabint építettek. Ezt azzal indokolták, hogy ha a házban csak ennyi lakás van, szabvány szerint csak ekkora jár! Így ha nagyobb csomaggal jövünk, már ketten is nehezen férünk el benne. Persze a keskeny liftnek is megvan az előnye, a kamasz gyerek lábaival a két szemközti falra támaszkodva elérhette, hogy a lift a meghívó emeletre érkezett.
A háború előtt a földszinti házmesterlakáson kívül a házban még 6 lakás volt, az első- és harmadik- emeleten egy-egy, a második és negyediken pedig kettő-kettő. Az ostromot követő évtizedekben sok változás következett be:
A házmesterlakás önkormányzati bérlemény lett, a harmadik emeleten pedig 3 lakás lett kialakítva.
A ház az ostromot viszonylag épen vészelte át, csak két lakás sérült meg, az egyik történetesen a miénk volt. Egy akna az ablakon keresztül repült be, ráesett a zongoránkra, majd átütve a födémet, alattunk, a második emeleten robbant fel.
A földszinten két üzlet volt, egy kalapos, és nagyanyám látszerész üzlete, melyet az oroszok németeket keresve feltörtek, és honfitársaink kifosztottak. A szocializmus erősödésére az üzletmenet fordítottan reagált, végül anyámat –akkor már csak ő dolgozott az üzletben – „önként” a Fotó optika szövetkezetbe kényszerítették, a patinás berendezést szétverték, és silány, „korszerűre” cserélték, a műhely ipari műemléknek beillő gépsorát kidobták.
80 év egy Ybl – házban? Ez csak részben igaz. Évekig a Széchenyi hegyen nyaraltunk, 1943-tól pedig a légitámadások növekvő veszélye miatt egész évben ott is laktunk a Múzeum krt-i lakás fenntartása mellett. A család az ostromot is ott vészelte át. Dec. 25-én este nálunk már oroszok voltak, de telefonon még lehetett beszélni nagyanyámékkal, akik szintén a Múzeum krt-i házban laktak, a negyedik emeleten.
Én a Trefort utcába jártam gimnáziumba, így az ostrom után visszaköltöztem Pestre, csak hétvégeken mentem fel a hegyre. Aztán 1950-től újra a hegyen laktam, de ebédelni a Múzeum krt-on jött össze a család. A hegyen a fő sport a síelés volt. Az egyesületek sí szakosztályai a hegyen és Zugligetben un. sí-házakat tartottak fenn, és minden gyereket szívesen fogadtak, aki versenyezni szeretett volna. Még az sem volt feltétel, hogy tudjon síelni az illető. A felszerelést is az egyesület adta. Persze aki már elért valamilyen eredményt, az válogathatott a szerelésben, az újaknak a maradék jutott csak. Akkor, az 50-es, 60-as években versenyzett:
Völgyesi Miklós a Legfelsőbb Bíróság tanácselnöke, a Civil Jogász Bizottság tagja;
Mezei Ferenc Nobel-díjra esélyes fizikus;
Detre testvérek: Szabolcs és Zsolt olimpiai helyezettek vitorlázásban;
Szmodits testvérek: Szilárd orvos, és Gábor a transzplantáltak olimpiáján nyert sífutásban;
Juhász Árpád geológus;
Hemrik Ferenc, akiről később tudtam meg, hogy Lengyelország 1939-es lerohanása után menekülő lengyel csoportokat vezetett át a Kárpátokon Magyarországra.
Visszatérve a ház történetére az 1990-es évek végén az első emelet magasságáig felállványozták az utcai homlokzatot és a járda széléig deszkákból védőtetőt alakítottak ki, így védve a járókelőket a lehulló vakolatdaraboktól. Az épület műemlék jellege miatt a lakások eladása igen nehézkesen ment, a hatóságok állandóan változó szempontjai több mint húsz évig lehetetlenné tették a lakók tulajdonba jutását. Végül idén (2013-ban) leromlott állapotban, és lényegesen nagyobb összegért, mint amennyiért a privatizáció kezdetén megvehettük volna, az Önkormányzat eladta a lakásokat. Az elmúlt 60 évben elmulasztott javítási és felújítási munkák finanszírozása az új tulajdonosokra maradt.
Budapest, 2014. december
Pázmány Béla
A harmadik emeleti folyosó
A látszerész üzlet
