Zádor Anna

Emlékezés Ybl Ervinre

Ybl Ervin az elfelejtett művészettörténészek közé tartozik, és úgy tűnik, hogy ez elsősorban saját természetéből adódik. Hosszú időn át kapcsolatban álltam vele – ha nem is valami sűrű és szoros kapcsolatban –, mégis nehezemre esik az Ő egyéniségét felvázolni. Egy rendkívül udvarias, nagyon evazív, magábaforduló emberként állt előttem, aki csak akkor melegedett föl beszéd közben, vagy vált egy kicsit lelkesebbé, ha egy őt érdeklő kérdés került szőnyegre. Mondjuk, amikor arról volt szó, hogy megjelenjen egy késői fontos munkája, a Lotz Károly művészetét feldolgozó, vagy amikor a ráckevei építési adatok előkerültek.
Mindenesetre nagyon jellemző, hogy rendkívül széleskörű műveltséggel, még ízlés terén is elég nagy nyitottsággal rendelkező tudós volt, noha alaptermészete inkább konzervatív, sőt kissé akadémikus volt. Ha arra gondolok, hogy ő már a tízes években írt pl. a kubizmusról, a szecesszióról, a különböző vallási irányokat maguk alé tűző művészeti irányokról, tehát az akkor éppen élő, de egyáltalán nem divatos, vagy nem előnyben részesített művészeti törekvésekről, új tendenciákról, akkor azt kell mondanom, hogy ezzel eléggé egyedül állt, mert ezek akkor még egyáltalán nem voltak általános nézetek.
Azt is elég nehéz eldöntenem, hogy mik voltak az ő kedvencei. Azt hiszem, hogy igazában mégiscsak az építészet volt számára a legfontosabb, lehet, hogy Ybl Miklós miatt, akit ő végig ősének és egyfajta mintaképének tekintett, és akinek az első nagy és nagyon sok munka árán megszületett monografikus feldolgozást szentelte. Ezt több előzmény is mutatja: Fótról, a fóti templomról, mint a romantika egy korai jelentkezéséről, és általában Ybl egyes műveiről, az Operaházról, stb. külön is írt, és nagyon nagy súlyt fektett Ybl Miklós működésének ismertetésére. Még egy másik, az építészet szempontjából nagyon fontos lelete volt – trovaille, mondtuk akkor –, amikor a Szépművészeti Múzeum évkönyvében megjelent a ráckevei kastély Johann Lucas Hildebrandt-tól szármató levéltári anyaga, ami nagyon sok szempontból fontos. Nemcsak azért volt fontos, mert evvel a barokk művészet egyik legnagyobb alakja hiteles művel szerepelt Magyarországon, nemcsak azért volt fontos, mert ez az 1702-ben épült kastély egyike a legkorábbi igazi barokk kastélyoknak, nemcsak azért, mert ennek kialakítása a rendkívül gazdag kőfaragással és díszítéssel egészen elszigetelten áll a magyar kastélyépítészetben az egész századon át, hanem azért is, mert akkor – a 20-as évek végén jelent meg ez a tanulmány – Magyarországnak és a magyar társadalomnak igen nagy szüksége volt arra, hogy nagy kvalitást és az európai nagy művészethez való fölzárkózást bizonyíthasson.
Ma már sok mindent másként látunk, először is azt látjuk másként, hogy nemcsak, hogy ez a remekmű – mert kétségtelenül az, kívül-belül – teljesen visszhangtalan maradt, semmiféle építkezés sem külsejét, sem belsejét nem próbálta követni, de ugyanilyen elszigetelt maradt Hildebrandt művészetében is, sőt még az első nagy Hildebrandt monográfia, Grimschitz-é sem oldotta meg, hogy hogy kerül ez a furcsa, korai, sokkal gazdagabb, sokkal nyughatatlanabb alkotás Hildebrandt munkásságába. Tehát elszigetelt maradt a Ráckeve, egyedi eset a mester és munkássága tekintetében.
Az nagyon valószínű, és – ha jól emlékszem Rados Jenő mutatott erre elsősorban rá –, hogy Ybl Ervin megtalálta a ráckevei adatokat, de nem látta sohasem a terveket; úgy tűnik a tervek nincsenek meg, s tudomásom szerint sem a magyar művészeti irodalomban, sem az osztrákban nem szerepelnek.
Ez a két végpont: az egyik a barokk időszaknak ez a rendkívül fontos korai alkotása, a másik az Ybl Miklós monográfia, számomra azt a látszatot kelti – mert ezekkel nagyon sokat foglalkozott – , hogy Yblnek rendkívül fontos volt az építészet, és ezen belül is – ez talán az Ybl Miklósnak is köszönhető – az úgynevezett historizáló korszak, Ybl Ervin korában úgy hívták, hogy eklektikus építészet. Ennek elfogadásához akkor elég sok bátorság kellett, nem volt „divatban” és azok az alapjában véve historizáló, de más néven nevezett új törekvések, amelyek a 20-as évek végén és a 30-as években Magyarországon általánosak voltak, az ún. neobarokk, az valahogyan erre az ősére, erre a XIX. századi ősére, mint teljesen idegenre és ezáltal értéktelenre tekintett.
Van egy olyan érzésem is Ybl Ervinnel kapcsolatban, hogy a preferált tárgy, a „szívszerelem” az a szobrászat volt. Ő a szobrászatnak szentelte élete első nagy művét, amikor a Művészeti Könyvtár kiadványaként megjelentette az olasz trecento és quattrocento szobrászatáról írt kétkötetes művét.
Ezt diákkoromban lenézéssel sújtottuk mindnyájan – mert akkor már más módszerek voltak kialakulóban –, és nagyon világosan tudtuk, hogy egy magyar tudós nem tudja igazán kompilációmentesen feldolgozni ezt az óriási alkotásokban gazdag két századot. Mégis azt kell mondanom, hogy mind a mai napig nem történt meg ennek az összefoglalásnak a kísérlete sem, és ha valaki általában meg akar tudni valamit erről a roppant gazdag szobrászati tevékenységről, mégiscsak az Ybl Ervin két kötetét veszi elő, akár elavult, akár lemosolygott is, mégiscsak ez az, ami magyar nyelven bizonyos szinten van.
Később Ybl más szobrászokkal is foglalkozott: írt Fadruszról is, Izsó Miklósról is, tehát olyan művészekről, akik ekkor, azaz általában a 10-es és a 20-as években egyáltalán nem voltak divatosak. Azt hiszem, működésének a legvirágzóbb része a 20-as évekre esik, amikor a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak a Művészeti Osztályán dolgozott, és ebben a minőségében kellett hozzászólnia a művészeti élet eseményeihez. Nagyon érdekelte is őt.
Nagyon jellemző, hogy már a Budapesti Szemlében – ami a Kisfaludy Társaság politikamentes, a színvonalra súlyt fektető konzervatív folyóirata volt –, több mint tíz éven keresztül írt beszámolókat a budapesti képzőművészeti kiállításokról. Ez egy olyan gesztus, ami azóta is hiányzik a magyar képzőművészeti irodalomból. A legkülönbözőbb folyóiratokba – nagyon sokat a Magyar Művészetbe – írt aktuális művészeti jelenségekről és ezt nagyon nagy érdemnek tudom be. Ma hivatalos helyen – művészetirányító helyen – dolgozó művészettörténészek nagyon ritkán mutatják meg, hogy teljes fogékonysággal tudnak írni friss és aktuális művészeti alkotásokról.
Ő volt az, aki az Országos Levéltár Dudits által festett freskóiról először írt, függetlenül attól, hogy a közvélemény befogadta, vagy nem fogadta be az ilyen alkotásokat. Ő volt az, aki írt Aba Novák szegedi freskóiról és általában a Szegeden tervezett együttesnek a kialakításáról. Tehát kétségtelenül mindig figyelt, reagált, nem várta meg, amíg valaki megmondja hogy a szóban forgó jelenséget szereti, vagy nem szereti, értékeli, vagy nem értékeli. Volt véleménye – és ha nem is lehet mondani, hogy ez valami rendkívül harcias vélemény volt –, de éppen a megértésnek, a nyitottságnak, a befogadóképességnek egy nagyon erős bizonyítéka.
Mint már jeleztem, életének nagy szakaszát szentelte Lotz Károly művészetét feldolgozó kutatásnak. Akkor, amikor ő ebbe belefogott, nyugodtan állíthatom, hogy Lotz Károly annyi figyelmet és értékelést sem kapott, mint 1945 után. Ma még mindig nagyon kevés a feldolgozott probléma Lotz Károly oeuvre-jében, de ami megoldódott, az első sorban Ybl monográfiájának köszönhető, amelyben legalább a nyersanyag együtt van, különösen ami az adatokat illeti. Azt hiszem, az a rengeteg freskó, vázlat és töredék, ami a sok pusztulás ellenére is fennmaradt, még mindig nincs feldolgozva, ez nyílván sokkal nagyobb munkát is igényelne, mint amit egyetlen ember elvégezhet. Általában lehet mondani, hogy ő soha semmit nem hagyott abba. Ha elkezdett valamit, azt a legnagyobb türelemmel és szívósággal folytatta, és mindezt igazán önzetlenül – az volt a benyomásom – az elismerés és az anyagi juttatás bátorító ereje nélkül. Tulajdonképpen nagyon önfeláldozó szakember volt, aki saját maga lelkesedésére, saját maga célkitűzésének a megvalósításáért tette mindazt, amit szerinte helyes volt elvégezni. Hősiessége volt az is, hogy a háború alatt vitt ki Bernbe egy válogatott magyar művészeti anyagból álló kiállítást. A kiállítás csak 45-ben nyílt meg, róla franciául és magyarul is írt. Francia és olasz folyóiratokban máskor is megjelentek magyar művészekről szóló írásai. Pl. egyszer a velencei biennáléról, melynek egyik nagy rendezvényén hivatalból részt vett, tehát ő mindent elkövetett, hogy a magyar művészetet a nemzetközi irodalomban is valahogyan ismertté és befogadhatóvá tegye. Azt az anyagot, amit Bernben kiállított a háború alatt, vagy után, a háború befejeztével (az évre pontosan nem emlékszem), talán 47-ben, hiánytalanul hazahozta, amire rendkívül kevés példa van a határokon túlra került művészeti anyagok terén, hiszen ezt annyiféle viszály érheti, hogy nagyon nehéz egyben tartani. Ennek ellenére a változó körülmények miatt őt nemhogy elismerés nem fogadta, de egyfajta megbocsátás sem, azaz nem bocsájtották meg neki azt sem, hogy miniszteri tanácsos volt és a miniszteri tanácsosoknak kijáró büntetést, a kitelepítést is osztályrészül kapta. Noha sikerült őt rövid idő után visszahozni, ezt a megrázkódtatást sokáig érezte. Az bizonyos, hogy a háború utáni, életének még megmaradó majd két évtizedében már rendkívül visszavonultan élt, bár olykor-olykor még publikált, az ötvenes évek végén is jelent meg tőle tanulmány, és ennek a visszavonulásnak nemcsak a változó körülmények, hanem a nagyon rohamosan romló és mindig nagyon törékeny és gyenge egészségi állapota lehetett az oka. Én az utolsó években szinte nem is láttam. Nem emlékszem, hogy az Ybl-monográfia megjelenése után láttam volna őt, de tudtam, hogy él, dolgozik, hogy nem sokat jár el hazulról, de bizonyos mértékig azért jelen volt a művészeti közéletben, habár nem vett benne tevékenyen részt. Ha elővesszük azt a néhány nagy művet: az Ybl Miklósról, illetve a Lotz Károlyról szólót, s van egy kisebb, ami talán – én azt hiszem – egy közművelődési előadássorozatból született, „Az utolsó száz év művészete” cím alatt jelent meg, nagy elismeréssel adózhatunk teljesítményének. Hosszú, több mint 100 évnek kellett eltelni, amíg a 19. század művészei értékelést, feldolgozást, figyelmet vívtak ki maguknak, és ez is bizonyítja, hogy Ybl Ervin tulajdonképpen ezen a téren is megelőzte többi kortársát. Mindennek ellenére, és a nagyszámú – azt hiszem kétszáznál több aktuális kérdésről írt, – főleg folyóirat-, olykor újságcikk, mind nem biztosította neki azt az erős bekapcsolódást a művészeti életbe, ami más embereknél magától adódik. Azt hiszem, hogy ennek a rendkívül szerény és visszahúzódó, önmagát soha nem prezentáló, vagy feldicsérő magasztaló magatartása az oka. Ma már elérkezett az az idő, amikor történeti távlatból tekintve megadjuk Ybl Ervinnek azt az értékelést, amit egész működése megérdemel, és amiben eddig nem volt része.
Ybl Ervin mindig családja büszkeségének és az ő nagyon fontos és tisztelt ősének tekintette Ybl Miklóst, akit nem csak alkotóként, hanem emberként is magasztalt. Nincs képem Ybl Miklósról, de az amit ő mesélt róla, engem roppant megkapott. Azt mondta nekem – amikor Pollack Mihállyal foglalkoztam –, hogy Pollacknak volt egy valószínűleg depressziós, vagy valamiféle módon idegbeteg lánya, aki a szülők halála után s a testvérek szétszéledése miatt magára maradt. Ezt a lányt Ybl Miklós befogadta, családjánál élt egészen haláláig, kvázi családtagnak tekintette ezt a nyílván nehezen kezelhető teremtést. Ebből arra is következtetek, hogy Ybl Miklós tisztelte és szerette Pollack Mihályt, nemcsak mint építészt, hanem az embert is, és mindez arra vall, hogy vele közelebbi kapcsolatban lehetett. Hiszen közismert, hogy Ybl Miklós csak később kapott működési engedélyt, a céh nem vette őt föl, mert külföldön végzett műegyetemet és nem volt hajlandó céhremeket elkészíteni. Ezért Pollack Ágostonnal, Pollack Mihály építész fiával társult, mert az céhmester volt és így volt joga megbízásokat elfogadni. Már ez az együttműködés is azt bizonyítja, hogy a két jelentékeny építész között a generációs különbség ellenére is lehetett kapcsolat.
Az is hozzátartozik Ybl Miklós működéséhez, hogy nemcsak nagymunkásságú építész volt, hanem olyan művész, akinek a működése a korai romantikától ívelt az érett historizmusig. Ha a gótizáló Fóttól kezdve követjük útját egészen a budai királyi rezidencia számára készített tervéig, akkor azt lehet tapasztalni, hogy a korabeli építészeti áramlatokból nagyon sok minden színezi munkásságát. Szeretném azt is megmondani, – én úgy érzem, hogy rá kell mutatni –, hogy egyik fő művénél, amit egységes alkotásnak és nagyon fontosnak tartok: az Operaház építésénél kétségtelenül nagyon sok Palladio hatás mutatható ki és a cinquecento építészetének ez a belejátszása az ő sokkal gazdagabb és sokkal hatásosabb, díszesebb építészeti alkotásába az egyik nagyon szerencsés áramlata a historizáló építészetnek. Azt is megemlítem, hogy pl. az egykori Vámház (ma Közgazdasági Egyetem) épületénél volt érzéke ahhoz, hogy azt a belső nagy udvart, amihez Feketeházy János egészen kiváló vasszerkezetét használta föl az üvegtetőszerkezet tartására, nagy lépést tett előre. Ezt azért emelem ki, mert nem minden építésznek volt ekkor, tehát a század utolsó harmadában érzéke ahhoz, hogy a műszaki építészet új vívmányait odaengedje a saját alkotásához. Ybl Miklós tehát nagyon művelt és az építészet új vívmányai iránt nyitott, fogékony ember lehetett. Persze meg kellene vizsgálni azt is, hogy nem volt-e olyan hivatalos utasítás, vagy presszió, ami ilyen társas működésre kényszerítette volna. Az Ybl Miklósról szóló emberi megnyilatkozásokból lehet következtetni, hogy ő harmonikus, kellemes, kiegyensúlyozott egyéniség volt, tehát valószínűleg olyan valaki, akivel megbízó és munkatárs is aránylag kevés súrlódással tudott dolgozni. Persze nem tudom igazán magam elé képzelni, nincsen hozzá kellő anyagom, de nekem is az a benyomásom alkotási láttán, s mindabból, ami fennmaradt, hogy nagyon harmonikus ember lehetett. Az is nagyon valószínű, hogy valaki, aki egy ilyen jó patrícius családból származik, mint a székesfehérvári Yblek, aki ilyen kellemes partner, azt természetesen nem csak a polgárság, hanem az intézmények is és a főnemesség is nagyon szívesen foglalkoztatják. Nem véletlen, hogy Yblnek számos kastély építkezése jutott osztályrészül, nem véletlen, hogy a pesti bankok, vagy patríciusok előszeretettel építettek vele, olyan súlyponti helyeken, Budapestnek leghangsúlyosabb helyein, melyeket a II. világháború sajnos megtizedelt, megsemmisített. Mégis úgy gondolom, hogy a Lánchíd budai oldalának kiképzése, a Kálvin térnek egész összképe, amelyek Ybl Miklós hangsúlyos alkotásaiba tártak a város közönsége elé, sokkal egységesebb és sokkal magasabb színvonalú művészetet képviselnek, mint ami azóta e helyeken rendelkezésünkre áll.
Az Ybl monográfia keletkezéséről nem tudok konkrétumokat, de az a valószínű, hogy Ybl Ervin már régóta foglalkozott ezzel a gondolattal. Már a 20-as években megjelentette Ybl Miklósnak az Operaházra vonatkozó terveit és levéltári kutatásokat is folytatott. Az Ybl Miklós hagyatékot a háború után néhány évvel a Bazilikában találták meg, és Ybl Ervin azon a roppan kényelmetlen helyen nézte át elsőként ezeket a terveket. Akkor érlelődött meg benne az elhatározás, hogy mindenképpen elkészíti ezt a munkát. Erre elsősorban az az érzése késztette őt, hogy ennek a tervanyagnak a megmaradása, megőrzése attól függ, hogy valamilyen módon megtisztítva és elrendezve alakul-e további sorsa. Nem tudom, hogy ő mennyire alaposan tudta ezt a hatalmas és rendezetlen anyagot átnézni, mindenképpen szert tett valamilyen áttekintésre. Nekem egyszer azt mondta, hogy csak egy töredéket tud átnézni, mert hiszen egy emberélet az egészhez nem elég.
Amikor elkészült a kézirat, akkor kettős előjelű körülmények uralkodtak ezen a téren. Az egyik oldalon volt egy elég élénk, folyamatosan bővülő művészeti könyvkiadás, amiben a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalat nagyon pozitív szerepet játszott. A másik oldalon állt az, hogy ez a könyv egy konzervatív embernek egyáltalán nem korszerű ideológiai vonatkozásokat tartalmazó műve volt, ami az egyik oldalon jó, az a másik oldalon kevésbé jó volt. Már nem tudom megmondani, hogy melyikünk tudta elintézni, hogy a kiadó érdeklődjön iránta, de nagyon javára kell írnom az ebben érdekelt kiadóbeli embereknek, hogy abban a pillanatban, amikor elfogadták ezt a művet, akkor – emlékezetem szerint – szabadon hagyták, hogy az Ybl Ervin-féle kézirat úgy jelenjen meg, ahogy ő ezt megírta. Úgy is van megírva, hogy ne kelljen sokat belőle kihúzni, elég sok képet is engedélyeztek, ami nagyon fontos, mert hiszen azóta ezeknek az épületeknek elég nagy százaléka elpusztult, vagy nagyon megváltozott.

A monográfia megjelenésekor – ami 1956-ban történt – nem volt éppen nagyon alkalmas idő arra, hogy szenzációt váltson ki, de abban a kis körben, amihez én is tartoztam, persze nagy lelkesedéssel fogadták. Ez kétségtelenül igen nagy teljesítmény volt. És nagyon nagy öröm. Azóta már több fiatal is foglalkozott Ybl Miklós valamelyik alkotásának feldolgozásával, és el tudom képzelni, hogy a monográfia ma már másképp készülne el, de gazdag munkásságának maradandó értékei révén Ybl Ervin mindenképpen megérdemli, hogy ne feledjük el.
Forrás: Kemény Mária, Farbaky Péter (szerk.): Ybl Miklós építész 1814-1891. A Hild-Ybl Alapítvány kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban 1991 december – 1992 március. (A kiállítás anyagát válogatta és a kiállítást tervezte: Gerle János.) Felelős kiadó: Hild-Ybl Alapítvány, 1991.