1926 – 2010
Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás” c. előadása a II.MSZSZÉ ünnepen
A Magyar Szobrászok, Szobrok, Épületszobrászat második Ünnepén Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás – szobrok, épületkerámiák, Rózsaszínek” c. előadásának illusztrációja itt megtekinthető.
Emléktábla avatása Városmajor utcai lakóépületén
Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész 2012. november 27-én Városmajor utcai lakóépületén (Budapest, XII. Városmajor u. 16.) elhelyezett emléktábla avatása.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képviseletében Winkler Barnabás DLA építész avató beszéde
Már mint a Műegyetem építészhallgatója csodáltam Vigh Tamás Kürtösök című, 1969-ben Zuglóban, az akkori MATÁV székház előtti zöld téren felállított lemezszobrát. (Sajnos még napjainkban is eredménytelenül keressük a szobor méltó, új helyét!) Ennek az alkotásnak a vonzalma ismertetett meg aztán valamennyi köztéren fellelhető alkotásával, kisplasztikáival, érmeivel. Tiszta gondolatiságú, kortárs megfogalmazású műveinek őszinte tisztelőjévé váltam. Az élet egyik nagy ajándékának köszönhetem, hogy időközben személyesen is megismerkedhettem a Mesterrel. Építész galériánk alapította Molnár Péter-emlékdíj plakettjének megformálását és egy gazdag, tartalmas és haláláig tartó szoros barátságot köszönhettem találkozásunknak. Vigh Tamás korának meghatározó szobrászművésze volt, de mint pedagógus is felejthetetlen. A Képzőművészeti Főiskolán adta át tudását, de tanított mindenkit és mindenhol, tisztán megfogalmazott gondolatainak és véleményének átadásán keresztül is. Tanított mindenkit, akit arra érdemesnek talált. Nem csak művein keresztül alkotott maradandót, hanem megnyilatkozásai és bennünk kitörülhetetlenül élő beszélgetései is feledhetetlenül értékesek, építőek. Egész életével, tiszta szemléletével, egyéni látásmódjával világosított meg számos jelenséget és történést mindenki számára, aki odafigyelt lenyűgöző személyére. Példát mutatott művészi szemléletével, a minket körülvevő világ megítélésével és emberségével.
Szeretném most a felejthetetlen EMBERT, a Szent János Kórház kórtermében 1992-ben súlyos, életmentő szívkoszorúér műtétje előtti papírra vetett gondolataival közénk hívni. Ezzel a tiszta lelkű írásával idézzük fel Vigh Tamást a humanista MŰVÉSZT, aki barátai és művésztársai gondolataiban elhalványulhatatlanul jelen maradt.
A kórteremben…
Vigh Tamás írása, 1992 novemberében.
A kórteremben, itt a János Kórház III-as bel- osztályán a 2/5-ös beteg vagyok. Koszorúér fájdalmak miatt vagyok itt, amit az orvosok gépei is megéreztek és lerajzolták a fájdalmamat. Most végre teljes csönd vesz körül. Két társam, egy 90 éves kimerült elméjű és elfogyott testű Dunaföldvárról idekerült, kőművességére emlékező Feri bácsi most alszik. Abba maradtak kétségbeesett kitörései, próbálkozásai, hogy elmeneküljön mezítelenül a kitépett katéterétől vérezve, lilára zúzott testével az infúziós csőtől megsértve iszonyúan ordítva, hogy tűz van, tűz van. Már nem lázad, csak sört kér, a temetőt emlegeti. A sárga föld szavakat lehet megérteni a fogatlan motyogásából. Azonban azt olyan tisztán ejti ki a száján, amikor azt mondta: „az Isten áldja meg magát, áldja meg mindkettőnket”. A másik szobatársam, a szívoperált vegyész volt. Azt gondoltam, vagy csak képzeltem, hogy akkor hallottam ezt a mondatot utoljára. Mintha egy régi haldokló szent áldása lett volna, úgy hangzott. – Ő már erre nem emlékszik, de az áldás az elhangzott. Olyan különös, hogy minél több vesződséget kényszerít mindannyiunkra akik ezen épület társadalmát alkotjuk, annál jobban törődünk vele. Minél több éjszakánk felét veszi el, annál türelmesebbek vagyunk vele. Talán így szerettük meg. – Feri bácsi most nem zavar mégis róla kell írnom pedig egyáltalán nem akartam róla írni. Eszem ágában sem volt. Most mégis azt érzem, hogy a motyogó rekedten, érthetetlen hangon még közölni, követelni, panaszkodni akaró, még közénk tartozó Feri bácsi életének utolsó lépcsőjén áll, fényessé válik, megvilágítja utolsó napjai szenvedéseivel elmúlt korszakát. Fényétől már nincs árnyéka, csak a mi árnyékunk nő meg feketén és látszik ijesztő keményen önző, kemény, fejformánk szemfenék rejtély mélyén is túli zavaros félelmük. – Nem túlzok. Mindezekkel a mondatokkal még semmit sem mondtam el Feri bácsiról. Félek nem is tudnék, hiszen úgyis csak azt tudnám közölni, amit alakom fénytelen foltja kitakar az ő ragyogásából. Most ha megengedném magamnak a szeretetlenséget, minden valóságtól való elrugaszkodást, akkor azt mondanám, hogy ez a kórterem templommá vált tőle. Sokkal inkább templom mint az igazi, ahol csak szobor van, nem szenved és nem egy valódi lét misztériuma játszódik le.
1926 – 2010
Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás” c. előadása a II.MSZSZÉ ünnepen
A Magyar Szobrászok, Szobrok, Épületszobrászat második Ünnepén Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás – szobrok, épületkerámiák, Rózsaszínek” c. előadásának illusztrációja itt megtekinthető.
Emléktábla avatása Városmajor utcai lakóépületén
Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész 2012. november 27-én Városmajor utcai lakóépületén (Budapest, XII. Városmajor u. 16.) elhelyezett emléktábla avatása.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képviseletében Winkler Barnabás DLA építész avató beszéde
Már mint a Műegyetem építészhallgatója csodáltam Vigh Tamás Kürtösök című, 1969-ben Zuglóban, az akkori MATÁV székház előtti zöld téren felállított lemezszobrát. (Sajnos még napjainkban is eredménytelenül keressük a szobor méltó, új helyét!) Ennek az alkotásnak a vonzalma ismertetett meg aztán valamennyi köztéren fellelhető alkotásával, kisplasztikáival, érmeivel. Tiszta gondolatiságú, kortárs megfogalmazású műveinek őszinte tisztelőjévé váltam. Az élet egyik nagy ajándékának köszönhetem, hogy időközben személyesen is megismerkedhettem a Mesterrel. Építész galériánk alapította Molnár Péter-emlékdíj plakettjének megformálását és egy gazdag, tartalmas és haláláig tartó szoros barátságot köszönhettem találkozásunknak. Vigh Tamás korának meghatározó szobrászművésze volt, de mint pedagógus is felejthetetlen. A Képzőművészeti Főiskolán adta át tudását, de tanított mindenkit és mindenhol, tisztán megfogalmazott gondolatainak és véleményének átadásán keresztül is. Tanított mindenkit, akit arra érdemesnek talált. Nem csak művein keresztül alkotott maradandót, hanem megnyilatkozásai és bennünk kitörülhetetlenül élő beszélgetései is feledhetetlenül értékesek, építőek. Egész életével, tiszta szemléletével, egyéni látásmódjával világosított meg számos jelenséget és történést mindenki számára, aki odafigyelt lenyűgöző személyére. Példát mutatott művészi szemléletével, a minket körülvevő világ megítélésével és emberségével.
Szeretném most a felejthetetlen EMBERT, a Szent János Kórház kórtermében 1992-ben súlyos, életmentő szívkoszorúér műtétje előtti papírra vetett gondolataival közénk hívni. Ezzel a tiszta lelkű írásával idézzük fel Vigh Tamást a humanista MŰVÉSZT, aki barátai és művésztársai gondolataiban elhalványulhatatlanul jelen maradt.
A kórteremben…
Vigh Tamás írása, 1992 novemberében.
A kórteremben, itt a János Kórház III-as bel- osztályán a 2/5-ös beteg vagyok. Koszorúér fájdalmak miatt vagyok itt, amit az orvosok gépei is megéreztek és lerajzolták a fájdalmamat. Most végre teljes csönd vesz körül. Két társam, egy 90 éves kimerült elméjű és elfogyott testű Dunaföldvárról idekerült, kőművességére emlékező Feri bácsi most alszik. Abba maradtak kétségbeesett kitörései, próbálkozásai, hogy elmeneküljön mezítelenül a kitépett katéterétől vérezve, lilára zúzott testével az infúziós csőtől megsértve iszonyúan ordítva, hogy tűz van, tűz van. Már nem lázad, csak sört kér, a temetőt emlegeti. A sárga föld szavakat lehet megérteni a fogatlan motyogásából. Azonban azt olyan tisztán ejti ki a száján, amikor azt mondta: „az Isten áldja meg magát, áldja meg mindkettőnket”. A másik szobatársam, a szívoperált vegyész volt. Azt gondoltam, vagy csak képzeltem, hogy akkor hallottam ezt a mondatot utoljára. Mintha egy régi haldokló szent áldása lett volna, úgy hangzott. – Ő már erre nem emlékszik, de az áldás az elhangzott. Olyan különös, hogy minél több vesződséget kényszerít mindannyiunkra akik ezen épület társadalmát alkotjuk, annál jobban törődünk vele. Minél több éjszakánk felét veszi el, annál türelmesebbek vagyunk vele. Talán így szerettük meg. – Feri bácsi most nem zavar mégis róla kell írnom pedig egyáltalán nem akartam róla írni. Eszem ágában sem volt. Most mégis azt érzem, hogy a motyogó rekedten, érthetetlen hangon még közölni, követelni, panaszkodni akaró, még közénk tartozó Feri bácsi életének utolsó lépcsőjén áll, fényessé válik, megvilágítja utolsó napjai szenvedéseivel elmúlt korszakát. Fényétől már nincs árnyéka, csak a mi árnyékunk nő meg feketén és látszik ijesztő keményen önző, kemény, fejformánk szemfenék rejtély mélyén is túli zavaros félelmük. – Nem túlzok. Mindezekkel a mondatokkal még semmit sem mondtam el Feri bácsiról. Félek nem is tudnék, hiszen úgyis csak azt tudnám közölni, amit alakom fénytelen foltja kitakar az ő ragyogásából. Most ha megengedném magamnak a szeretetlenséget, minden valóságtól való elrugaszkodást, akkor azt mondanám, hogy ez a kórterem templommá vált tőle. Sokkal inkább templom mint az igazi, ahol csak szobor van, nem szenved és nem egy valódi lét misztériuma játszódik le.
1926 – 2010
Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás” c. előadása a II.MSZSZÉ ünnepen
A Magyar Szobrászok, Szobrok, Épületszobrászat második Ünnepén Winkler Barnabás „In Memoriam Vigh Tamás – szobrok, épületkerámiák, Rózsaszínek” c. előadásának illusztrációja itt megtekinthető.
Emléktábla avatása Városmajor utcai lakóépületén
Vigh Tamás Kossuth-díjas szobrászművész 2012. november 27-én Városmajor utcai lakóépületén (Budapest, XII. Városmajor u. 16.) elhelyezett emléktábla avatása.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képviseletében Winkler Barnabás DLA építész avató beszéde
Már mint a Műegyetem építészhallgatója csodáltam Vigh Tamás Kürtösök című, 1969-ben Zuglóban, az akkori MATÁV székház előtti zöld téren felállított lemezszobrát. (Sajnos még napjainkban is eredménytelenül keressük a szobor méltó, új helyét!) Ennek az alkotásnak a vonzalma ismertetett meg aztán valamennyi köztéren fellelhető alkotásával, kisplasztikáival, érmeivel. Tiszta gondolatiságú, kortárs megfogalmazású műveinek őszinte tisztelőjévé váltam. Az élet egyik nagy ajándékának köszönhetem, hogy időközben személyesen is megismerkedhettem a Mesterrel. Építész galériánk alapította Molnár Péter-emlékdíj plakettjének megformálását és egy gazdag, tartalmas és haláláig tartó szoros barátságot köszönhettem találkozásunknak. Vigh Tamás korának meghatározó szobrászművésze volt, de mint pedagógus is felejthetetlen. A Képzőművészeti Főiskolán adta át tudását, de tanított mindenkit és mindenhol, tisztán megfogalmazott gondolatainak és véleményének átadásán keresztül is. Tanított mindenkit, akit arra érdemesnek talált. Nem csak művein keresztül alkotott maradandót, hanem megnyilatkozásai és bennünk kitörülhetetlenül élő beszélgetései is feledhetetlenül értékesek, építőek. Egész életével, tiszta szemléletével, egyéni látásmódjával világosított meg számos jelenséget és történést mindenki számára, aki odafigyelt lenyűgöző személyére. Példát mutatott művészi szemléletével, a minket körülvevő világ megítélésével és emberségével.
Szeretném most a felejthetetlen EMBERT, a Szent János Kórház kórtermében 1992-ben súlyos, életmentő szívkoszorúér műtétje előtti papírra vetett gondolataival közénk hívni. Ezzel a tiszta lelkű írásával idézzük fel Vigh Tamást a humanista MŰVÉSZT, aki barátai és művésztársai gondolataiban elhalványulhatatlanul jelen maradt.
A kórteremben…
Vigh Tamás írása, 1992 novemberében.
A kórteremben, itt a János Kórház III-as bel- osztályán a 2/5-ös beteg vagyok. Koszorúér fájdalmak miatt vagyok itt, amit az orvosok gépei is megéreztek és lerajzolták a fájdalmamat. Most végre teljes csönd vesz körül. Két társam, egy 90 éves kimerült elméjű és elfogyott testű Dunaföldvárról idekerült, kőművességére emlékező Feri bácsi most alszik. Abba maradtak kétségbeesett kitörései, próbálkozásai, hogy elmeneküljön mezítelenül a kitépett katéterétől vérezve, lilára zúzott testével az infúziós csőtől megsértve iszonyúan ordítva, hogy tűz van, tűz van. Már nem lázad, csak sört kér, a temetőt emlegeti. A sárga föld szavakat lehet megérteni a fogatlan motyogásából. Azonban azt olyan tisztán ejti ki a száján, amikor azt mondta: „az Isten áldja meg magát, áldja meg mindkettőnket”. A másik szobatársam, a szívoperált vegyész volt. Azt gondoltam, vagy csak képzeltem, hogy akkor hallottam ezt a mondatot utoljára. Mintha egy régi haldokló szent áldása lett volna, úgy hangzott. – Ő már erre nem emlékszik, de az áldás az elhangzott. Olyan különös, hogy minél több vesződséget kényszerít mindannyiunkra akik ezen épület társadalmát alkotjuk, annál jobban törődünk vele. Minél több éjszakánk felét veszi el, annál türelmesebbek vagyunk vele. Talán így szerettük meg. – Feri bácsi most nem zavar mégis róla kell írnom pedig egyáltalán nem akartam róla írni. Eszem ágában sem volt. Most mégis azt érzem, hogy a motyogó rekedten, érthetetlen hangon még közölni, követelni, panaszkodni akaró, még közénk tartozó Feri bácsi életének utolsó lépcsőjén áll, fényessé válik, megvilágítja utolsó napjai szenvedéseivel elmúlt korszakát. Fényétől már nincs árnyéka, csak a mi árnyékunk nő meg feketén és látszik ijesztő keményen önző, kemény, fejformánk szemfenék rejtély mélyén is túli zavaros félelmük. – Nem túlzok. Mindezekkel a mondatokkal még semmit sem mondtam el Feri bácsiról. Félek nem is tudnék, hiszen úgyis csak azt tudnám közölni, amit alakom fénytelen foltja kitakar az ő ragyogásából. Most ha megengedném magamnak a szeretetlenséget, minden valóságtól való elrugaszkodást, akkor azt mondanám, hogy ez a kórterem templommá vált tőle. Sokkal inkább templom mint az igazi, ahol csak szobor van, nem szenved és nem egy valódi lét misztériuma játszódik le.
