Elhangzott a HAP Galériában 2012. december 11-én
1. „A legfontosabb elv, hogy mindenki oly irányban tervezzen, amilyenhez kedve és adottsága van; kimondott iránya a tanszéknek nincs – ilyen csak a tanszemélyzet tagjainak lehet (és kell is lennie), de másokat a saját felfogásukra rákényszeríteni nem szabad. Úgy kell a tervezést tanítani, hogy a hallgatókban szunnyadozó építészi-építőművészi hajlam a saját vonalában kifejlődhessék és kibontakozhassék, anélkül, hogy az eredeti iránytól eltérülne; nekünk csak a vágányokat kell részükre lefektetni azokon a területeken, amelyeken haladni kívánnak.” Szrogh György idézte fel ezt a két mondatot 1998-ban, nem sokkal halála előtt, egykori atyai mesterének, id. Kotsis Ivánnak ars poetikájából, a Műegyetem kertjében, Kotsis professzor szobrának avatásakor. Majd – már saját gondolataival – eképp folytatta: „Az építészet és művelője, az építész – sokszor volt már magányos. De most az a veszély leselkedik, hogy feleslegessé válik. Mintha szerepe csak a pénz+technika ötvözetének, mint rentábilis produktumnak a dekorálására, kikézimunkázására (valamiféle ‘látványtervezésre’) redukálódna. Valamilyen felékszerezésére egy technikai szobor-alakzatnak. Mintha mindaz, ami humánum és humánusan értelmes és így, csakis így Szép, nem lenne ideál többé? Egy épület esztétikai mérlegelésénél nem annak formai felfogását kell mérlegelni, hanem a belőle kisugárzó művészetet. Az alkotás, így az építészeti alkotás egységes harmonikus egész, amelyben a technika, a funkció, a téri világ, a tömegképzés és a szépség – akár a kézműves, akár az intellektuális – harmonikusan sugárzó egysége a döntő.” Fontosnak éreztem, hogy sok év múltán itt, az én egykori mesterem, Szrogh György kiállításán ismét elhangozzanak ezek a gondolatok. Hogy az itt végre együtt szemlélhető tervek és a házak építészmesterének szellemisége e szövegek segítségével is felidéződjék.
2. Pontosan 45 éve, az Iparművészeti Főiskola hófehér zugligeti épületében, az Építészeti Tanszéken találkozhattam először Gyurival (akkor persze még a Tanár Úrral). Izguló felvételizőként, a tanszéki tanárok gyűrűjében láttam meg először apró, fehérköpenyes alakját, a bíztatón fürkésző melegbarna szempárt s felette a két hatalmas szemöldököt. Micsoda Tanszék, micsoda építészek adattak meg nekünk ott és akkor, a hatvanas évek végefelé! Szrogh, Jánossy, Jurcsik, Vámossy, s az ifjú tanársegéd-titánok Borz Kovács, Csíkszentmihályi és Rubik. Ráadásul mindez Pogány Frigyes rektorátusa alatt.
3. A Tanár Úr – építőmesterként – másodévben lépett elénk „kisépszerk” elnevezésű tárgyával. A fagyhatártól a kúpcserépig (akár az életben) hétről-hétre, Vele együtt „húztuk fel” a HÁZAT, életünk első épületét. Ő krétával a táblán, mi skiccpauszon szerkesztve. Ő mindannyiunkat mesternek szólított: Árkay mester, Ferencz mester, Forster mester, Szenes mester,…Mátrai mester. Nekünk Ő volt a „SZROGH”.
4. Néhányunknak megadatott, hogy pár év múlva diplomatervünk korrektorának választhassuk Őt. Én is egyikük lehettem. Szinte látom a Vele töltött órákat, tanakodásainkat a dipával borított tanszéki rajzasztal felett, ahogyan apránként átengedi magát gondolataimnak, ahogyan mindössze egy-egy megjegyzésével – „csak JEL legyen” – megértőn hagyja, hogy mániákus ötletemet, a földbe rejtett szabadidő központot, saját elképzeléseim szerint alakítsam. Ahogyan az Kotsis professzor is tette volna.
5. Néhány év múlva – a kockával épp Japánban turnézó Rubik Ernőt helyettesítendő – Szrogh György és Reimholz Péter tanártársa lehettem a „Főiskolán”. Egész közelről tapasztalhattam meg kettejük vibráló – s mennyire különböző – szellemiségét, lassan-lassan meglelve saját, tanítói hangomat e trióban (akkor még nem sejtettem, hogy ebből a féléves „kalandból” egy egész életre szóló elkötelezettség lesz).
6. Halála évében, az utolsóelőtti pillanatban rendezte Madzin Attila építészbarátom a Róla készült portréfilmet. A film éppoly eszköztelen, mint alanya. Gyuri – hűséges, sokzsebes kekiszín dzsekijében, s az elmaradhatatlan selyem nyaksállal – egyetlen kameraállásból látható rajzasztalánál. Bölcs tűnődéssel, csillogó szemmel vall pályafutásáról (beszélgetőtársa – kit nem látunk, nem hallunk – Pazár Béla építész volt). Én lehettem a film zeneszerzője. Nagy izgalommal láttam a feladathoz, házainak újbóli értelmezéséhez – a zene által. Nagy kihívás volt megtalálni azokat a szerény zenei alakzatokat, melyek méltók a művekhez és a filmben elhangzó, műveihez és az építészet mibenlétéhez fűzött, gondolataihoz, sommázataihoz. Melyekből most néhányat most ideidézek. „Az építészet intellektuális szépség – az anyagok szorításában.” „A teret materiális határai határozzák meg.” Sztálinvárosról: „Nagy kár, hogy az időt nem építhettük bele!” Piszkésről: „Pihenő állat – az ugrás előtti feszültségben.” A körszállóról: „Egyetlen jelet letűzni, egy karcsú, hengeres jelet, melyen körbeér a tekintet”. „Az építészeti minőséget ott lelem, ahol benne van a költészet is.” „Az építészet hasonlatos a drámaíráshoz: építkezik.” „A kézművesség lehet, hogy elveszett – de a művesség nem! (Az 1 cm2-re eső gondolat – ahogyan Jánossy fogalmazott egyszer).” „Az építészet: minden emberi dolgok tudása (Prouvet).” Ekkor találkoztunk utoljára…
7. Beke Pál Méltóságkereső című kötetében így ír: „Szrogh. Toleráns, érdeklődő, pajkos, jó humorú, független, elveihez ragaszkodó – de azt nem dobra verő – értelmiségi. Alkalmazkodni muszájból, de legbelül önmagunk maradni, ez a mérce – vallotta.” Hát így őrzöm én is Őt – őrizzük együtt!
